Március óta nem született új bejegyzés. Okkal hagytam itt az oldalt, mindazonáltal okkal is tértem most vissza.

Nagyon sokat gondolkoztam. Azon, hogy töröljem-e a blogot, hogy maradjon-e elérhető, hogy letiltsak-e belőle néhány korábbi bejegyzést.. vagy hogy egyáltalán mi legyen a jövője.

Be kell valljam, hogy nem szoktam (egyáltalán) visszaolvasni - sőt soha nem is olvastam vissza, és nem is fogok, egyetlen korábbi bejegyzésemet sem - mert úgy gondolom, hogy a múltunkat le kell zárnunk és, ami tegnap történt az maradjon is ott. Éljünk a mának és próbáljuk meg szebbé tenni a jövőnket. Ami megtörtént, megtörtént. Végül erre jutottam. Ne szégyellje magát az ember. Ha egyszer valamit elkezdett akkor azt fejezze is be illedelmesen.

Nem tudok nektek semmi újat mondani. A magánéletemet nem szívesen osztom meg... senkivel. Keserédes szájízzel mondom ezt, mert a nyár alatt és a magam figyelmére eltöltött idő keretében új dolgokra jöttem rá. Így 22 évesen, úgy érzem, hogy még mindig nem vagyok teljesen felnőtt.. talán csak most kap el ez a ,,paradicsomi, paprikai" érés - ha értitek, ha nem - és talán még csak most közelítek ahhoz, hogy kialakítsam a saját életterem.

Azt hiszem, hogy a művészi hajlamaim is érettebbek, mert sokkal szentimentálisabb lettem. Nagyon sokszor törnek fel belőlem érzelmek és nagyon sokszor vagyok hirtelen haragú, dühös.. és máskor meg elengedem és megbocsátok és szeretek, mint régen. Mégis most minden olyan más. Lehet, hogy közrejátszik, hogy már egy hete nem láttam a napfényt, mert folyton csak esik, meg esik, meg esik és az emberből ez kihozza a depressziót. Tényleg nem tudom vagy csak nem akarom tudni.

Néha dühös vagyok magamra, mert engedek a félelmeimnek. Ezek mindig feljönnek. Újra és újra előbukkannak. Van, hogy nagyon erősnek és magasnak mutatkoznak, hogy rám tudjanak ijeszteni, én meg halogatom, hogy majd legyőzöm őket, majd ekkor majd akkor és aztán elhatalmasodnak felettem. Ezt soha nem szabad hagyni. Remélem, hogy az én káromon majd tanul az, akinek hasonló problémái vannak. Sokkal rosszabb, ha az ember halogatja. Ha gyorsan túl vagyunk a dolgokon, ha egyszerre belemegyünk a félelembe, akkor megoldhatóbb és átláthatóbb az egész háttértartalma: hogy miért is alakult ki ez.. és ha újra kialakul akkor meg megint bele kell menni és le kell győzni. Őrület. Valóban nagyon dühítő, hogy az ember megbirkózik az egyik félelmével és aztán újra előjön és aztán megint legyőzi és megint előjön. Egy véget nem érő harcnak néz ki ez az egész, amiben nem szabad soha feladni.

A másik a megfelelési kényszer. Mégis miért érdekeljen minket, hogy ki mit mond rólunk?! Nem szabad! Én a nyár alatt ezt is megtapasztaltam. Valamiért érdekelt, hogy ki mit mond. Hogy ki mit gondol. Erre nem szabad figyelni. Ezekkel a félelmekkel, ezekkel a kétségekkel nekem most újra le kell számolnom és újra szembe kell néznem és remélem, hogy a mellettem élvő frontvonalakon mások is felsorakoznak és ugyanúgy tesznek, mint én, mert nem szabad, hogy kiszolgáljuk a félelmeinket. Ha valamitől félünk, azt meg kell tennünk. Fel kell vállalnunk azt, amit gondolunk, hogy miről mit gondolunk. Fel kell szólalni. Még akkor is, ha az egész játszma egy olyan, amiben egyedül vagyunk több száz ember ellen. Szerintem sokszor érez így az ember. Nem szabad becsatlakozni a nyájba, csak azért mert az jobban hangzik vagy mert ott már mások is vannak. Nem hagyhatjuk, hogy egy birkapásztor terelgessen minket, akiknek saját teste, lelke, elméje van. Mert mi emberek képesek vagyunk arra, hogy szeretet adjunk, hogy megbocsássunk, hogy elfogadjunk, hogy támogassunk, hogy adjunk, hogy segítsünk és ezeket a dolgokat nem veheti el tőlünk semmi. Bármi is történik. A tudás hatalom. Az adni tudás még hatalmasabb.

A jövőben újra szembenézek a félelmeimmel és sikeresen le is fogom őket győzni. Ez úgy gondolom, hogy megér majd egy misét. Hátha segítek másoknak is elindulni, akiknek nagyobb félelmeik vannak.

Transz dolgokat illetően nem jutottam sehova. Egész nyáron munkát kerestem, beadtam ide-oda vagy több tucatnyi önéletrajzot, de nem hívtak vissza sehonnan. Nem kellettem senkinek. Szabadidőmben pályázatokra jelentkezem, írok, alkotok. Nemrég meghívtak egy divattervezői estre, amelyre ruhát terveztem. A ruha egyébként sajnos nem jutott be a fő-fő kategóriába, de vigaszdíjként meghívtak a flancos estre. Nem megyek el, mert nem az én világom és Pest vagy 200 km-re van innen, szóval.. esélytelen.
Első műfordításomat elküldtem egy könyvkiadónak és várom a pozitív visszajelzésüket. Közben dolgozom az első nagy regényemen, amellyel addig-addig fogom dobálni a kiadókat, amíg ki nem adják. Ha kidobnak az ajtón, majd visszamászok az ablakon! Mindeközben az HBO-nak is írtam egy szövegkönyvet. Utóbbi eredményéről decemberben kapok választ.

Ezeket leszámítva pedig megpróbálok sokat sétálni, a természetben lenni, andalogni, gondolkodni, elmélyülni, meditálni, tisztítani és mélyeket lélegezni. Törekszem a békére és a harmóniára. Tegyétek ti is ezt.

Ui.: a poszt címe csak úgy jött a semmiből... ne is kérdezzétek!