Bekaptam egy golyót a frontvonalon, és elsősegély dobozra volt szükségem.

Régen éreztem már ilyet. Azt hiszem azóta nem volt ilyen mióta utoljára kirohantam a parkba és egy fa tövében ülve zokogtam. Fura volt újra érezni a fájdalmat, azt hogy most azonnal mennem kell, mert összeomlok. Furcsa volt újra érezni azt, hogy eltalált egy golyó, és furcsa volt rájönnöm arra, hogy a történtek után semmi nem változott: nincs olyan, hogy golyóálló lélek.

Átlagos keddi nap volt a mai. Istenemre se gondoltam volna, hogy ez fog történni velem. Készültem a suliba, lekéstem a buszt, kihagytam az első pár órát aztán kémiára beestem mikor épp feleltettek szóval akkor a többiek ettek-ittak susogtak s mindenki elvolt, én pedig azt hittem, hogy majd letelik ez a nap is, és mehetek haza. De a sors összefogott ellenem. Illetve.. inkább meséltem tovább.

De ahhoz, hogy tovább mesélhessem egy kicsit vissza kell, hogy tekerjek mindent.
Előttünk (padtársam és én) ül egy negyvenes férfi aki arról híres, hogy mindenből viccet próbál csinálni, és közben el is hiszi magáról, hogy valóban nevettető. Olyan furcsa nagyon az egész krapek. A lényeg, hogy nem tudott rólam semmit, pedig már vagy milliószor említették a nevem az osztályban, de semmi.. valahogy nem jutott el az agyáig az egész. Fogalmam sincs. Nem is ez a lényeg, hanem az ami utána történt.
Folyton kávézgatni akart meghívni amire én persze mindig nemet mondtam, aztán hogy segítsek neki privátban angol nyelvből mire én azt válaszoltam, hogy én csak itt tudok segíteni az iskolában, órák után, ha marad. Valahogy éreztem, hogy nyomult, de mindig lepattintottam, mert egyrészt túl idős volt, másrészt pedig negatívan komikus.. olyan buggyant volt. (Most ne értsetek félre, de ha valóban huzamosabb időt töltenétek a közelében szerintem ti is észrevennétek, hogy olyan szélfújta, napsütötte-szúrta alak.)

A tetőpont akkor robbant ki amikor leesett a kiosztott dolgozatom a padomról amire a tanárnő még óra előtt mondta, hogy mindannyian adjuk vissza, mert be kell még neki írnia a jegyeket a jövőben. Lesett a dolgozat, hapikám felvette, elolvasta a férfinevet rajta aztán kivitte a tanárnőnek miközben hangosan felolvasta. A tanárnő pedig rámmutatott.. a férfi elsápadt aztán visszajött a padjához, elénk állt padtársammal, mi csak ott ültünk, ő pedig kérdezte, hogy tényleg így hívnak-e. A kémiatanárnő az asztalra támaszkodott és elkapta a tekintetem. Kiolvastam a szeméből, hogy itt most lesz valami. Aztán realizálnom kellett, hogy a kémiatanárnő szemeiből kivett megértések valóban be fognak igazolódni a következő percekben.

-Téged tényleg így hívnak?
-Aha.
-De ez most hogy lehet?
-Transznemű lány vagyok.. úgy lehet.
-Akkor te most fiú vagy?
-Nem. Hanem transzmeű lány vagyok, most mondtam.
-De akkor most fiú vagy vagy lány?
-Mégegyszer elmondom. Transznemű lány vagyok, az annyit takar, hogy női lélekkel születtem férfi testbe.
-De most akkor biológiailag fiú vagy, nem?
-Aha.
-Fúúú, baszd meg! Ez durva! Én azt hittem, hogy csaj vagy! De most akkor te fiú vagy, nem?
-Nem!
-De fiú vagy! Fú baszd meg! Ez nagyon durva, hallod?!
(itt harsányan felnevetett.. csak hallottátok volna azt a nevetést és azt az arcot.. mint amikor bohócot csinálnak valakiből.. zéró tolerancia, teljesen.. és nem hagyta abba..)
-De ez most hogy lehet, hogy te fiú vagy?!
-Nem vagyok fiú! Ha fiú lennék az azt jelentené, hogy annak is érzem magam.
-Há' de ha biológiailag fiú vagy akkor fiú vagy, nem?
-Tudod mit? Hagyjuk!
-Hát baszod én azt hittem, hogy lány vagy, hallod?!
-Hallom.
-Én komolyan azt hittem, hogy csaj vagy, de most komolyan.
-Jaj, Istenem.

(A szünet elkezdődött, a kémiatanárnő figyelmét elvonták pedig láttam rajta, hogy ő is végignézte volna az egészet, mert szerintem még ő sem tudja, hogy transznemű vagyok.. ha a tanáriban nem beszéltek rólam.. de majd mesélem tovább.. A szünetben bekapcsolódott Martina aki egy nagyon kifinomult és arisztokratív személyiség. Tényleg nagyon precíz és kifinomult, visszafogott, konzervatív, de mégis elegáns és törékeny megjelenésű fiatal lány aki odaült közénk, mert nemrégiben említette, hogy szimpatikus vagyok a számára, és jó lenne többet beszélgetni. Ő is szimpatikus, kedves, elfogadó, megértő személyiség. Miközben Martina elénk ült a szünetben, a bohóckó s közben szívemben tőrt forgató kabarés férfi mellé, a beszélgetés tovább folytatódott)

Martina:-Most Ausztriába járok ki dolgozni.
Padtársam:-És az jól fizet?
Martina:Hát 12-13 órákat dolgozok, de ahhoz képest nem. Viszonylag igen, de ahhoz képest amennyit dolgozol nem!
(És akkor itt megint behörgött)
-Te figyuzzatok már én azt hittem, hogy ez csaj, halljátok?!
(És rámmutatott a koszos ujjával, majdnem kinyomta a szememet is)
(De ami nagyon meglepett és mégjobban a padlóra dobott az a padtársam reakciója volt)
Padtársam:-Ugye?! Én is először azt hittem, hogy csaj aztán utána mikor bemutatkozott jöttem rá, hogy fiú.
(3 éve vagyunk egy osztályban.. padtársak és semmit nem jegyzett meg abból amit folyamatosan mondtam neki.. most már nem, ebben a pillanatban.. de akkor, ott amikor ezt átéltem.. borzasztó fájdalmat éreztem.. leírhatatlan volt. Mintha egyszerre előről és hátulról is leszúrnának. Martina? Ő meg csak forgatta a szemeit és láttam rajta, hogy igazán lehetne már dobni ezt a témát, és persze az sem tetszett neki, hogy a mellette ülő hapsi csak úgy a szavába vágott egy ilyennel. Martina arca elsavanyodott, én elővettem egy köteg zsebkendőt a táskámból és zsebre csaptam. Úgy éreztem, hogy most azonnal összeomlok.. össze fogok omlani édes istenem, és nem akarok az osztály előtt. Ki kell innen mennem. Valahova el kell mennem, mert most össze fogok omlani. Másodpercek kérdése. És felálltam.. bedobtam egy ilyet, hogy ki kell mennem a wc-re és aztán gyorsan kisétáltam.. a folyosón ott álltak a srácok akik kávét meg forrócsokit iszogattak és csak annyit láttak, hogy kisétálok az osztályból és mikor kiérek a folyosóra sétálni kezdek, egyre gyorsabban és gyorsabban aztán hirtelen futásnak eredtem. El kellett mennem valahova ahol összeomolhatok. Ahol nem lát senki. Sírnom kell. És már jöttek is a könnyek. Fel az első lépcsősoron, lépcsőforduló mégegy lépcsősor és már fent is voltam a második emeleten. Ez nem elég! A harmadikra kell mennem. Az le van zárva, átalakítás alatt van, építkeznek, termeket újítanak, ott nincs senki. Lépcsőmászás és kapaszkodás a vaskorlátba. De aztán már nem ment. A harmadik emeletre már úgy mentem fel a képcsőn, hogy térddel és kézzel kúsztam fel. A lépcsőfokokat a térdeimmel léptem, a kezeimmel nyomtam fel magam közben a másikkal húztam a korlát segítségével, de ekkor már zokogtam, már nem tudtam lábon felmenni oda. Aztán felértem a harmadik emeletre ahol korom sötét volt.. nem érdekelt. Ott ültem a lépcsősor tetején amely bevezetett egy sötét folyosóra - tovább nem mentem, mert már nem bírtam -, fogtam a pólóm és az arcom elé tartottam és csak ordítottam, sikítottam és közben sírtam. Annyira, de annyira fájt. Már csak attól féltem, hogy valamelyik tanár meghallja, mert egy emelettel lejebb volt az igazgatói is meg a tanári is.. De szerencsére senki nem hallotta. Csak sírtam, kapaszkodtam a korlátnak, hozzádőltem és folytak a könnyeim. A szívemhez kaptam. Éreztem, hogy belehalok a fájdalomba. Háttal ültem a sötét folyosónak, de mégis hallottam ahogy visszhangzik a sírásom, az elfojtott hangok amelyek elhagyják a számat. Soha nem hallottam még íly módon a saját zokogásom, nyüszítésem hangjait. Hátborzongató volt. Közben ajtócsapódásokat, széktologatásokat és cipők topogását hallottam a lezárt harmadik folyosó koromsötétjéből kiszűrődni. Most valahogy az sem érdekelt, hogy kiderítsem mi az. Valahogy éreztem, hogy nem vagyok egyedül.. elvégre sok diák halt már meg itt a suliban.. a harmadik emelet kifejezetten kedvelt színtér a vissza-visszajáró lelkeknek. De nem érdekelt. Nem is figyeltem rá, hogy milyen rémes hangok szűrődnek ki mögűlem.
És akkor megjelent Zoli.
Furcsa volt. Épp a végén voltam a sírásnak amikor egyszercsak észrevett (fogalmam sincs, hogy mit keresett a második emeleten vagy egyáltalán a harmadik közelében, de egyszercsak ott termett) és leült a lépcső egyik fokára ahonnan jól látott engem.
-Mi a baj?
-Semmi. (Ugye a szokásos sablonduma tőlem)
-Akarsz beszélni róla?
-Nem. Mindegy.
-Látom nem én vagyok az egyedüli aki szeret elvonulni.
-Egyedül sokkal jobb, ha az ember kisírhatja magát. Bár a fürdőszobapadlót már jobban megszoktam.
-Nem vagy egyedül.
(Csak nézett maga elé. Ott ült a lépcsőfokon és én csak imádkoztam, hogy ne menjen el. Nem tudom, hogy miért.. de jól esett. Hogy hogy került oda?! Fogalmam sincs. Azt se kérdezzétek - mert magam sem értem, hogy miért - de ott volt és azt mondogattam magamban, hogy: ,,Csak kérlek szépen, ne menj el! Maradj itt velem! Kérlek!"
Aztán felállt és rámnézett.. és csak ennyit mondott:
-Tudod azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít.. de szólok neked, hogy ez nem így van. Ennél már csak sokkal roszabb lesz!
(Nem is tudtam akkor felfogni, hogy miről beszél. Végül lesétált a lépcsőn és eltűnt. Ettől megint rámjött a görcs és újra kitört a sírás. Mégegy nyegyedórányi zokogás amikor hirtelen felálltam. Felvettem a pulcsim amit eddig csak szorongattam aztán a zsepibe kifújtam az orrom, megtöröltem a szemeim, felemeltem a orcám és a lábaim megindultak lefelé. Egyszerűen tudtam, hogy minden rendben lesz. A legvégén minden rendben lesz. Mert rendben kell, hogy legyen. Úgy lesz. Tudom. Tudtam, hogy fel kell állnom és mennem kell tovább. Megsérültem a frontvonalon, az elvonulás volt a bevitel az elsősegélysátorba aztán a felállás pedig az, hogy visszakerültem újra a frontra. Előre! Előre! Nem állunk meg!
Lesétáltam az első emeletre, bementem a női mosdóba (először mentem be valaha is civil női mosdóba, de ez most olyan természetes volt), megmostam az arcom, kócoltam a hajamon, belenéztem a tükörbe, a szemeimbe és azt mondtam: ,,Menjünk és mutassuk meg a világnak!"
És kimentem. Mint egy tinifilmben, úgy löktem ki a mosdóajtót és mentem emelt fővel - még piros szemekkel - az osztály felé. Már ment az óra: beléptem, köszöntem és emelkedett fejjel vonultam végig az osztályon. (Be kell valljam, így visszatekintve az egészre még magam is meglepődtem magamon, hogy mennyire jól megy ez a felállásos dolog.. egyre jobban megy. Csak gyakorlás kérdése. ) Visszatértem. Készen állok arra, hogy újra szembeszálljak veled, te bohóc!
Leültem. A történelemtanárnő egyszerre kiolvasta a szememből, hogy miért késtem. A padtársam is. Padtársam odacsúsztaott egy kis cetlit, hogy miért sírtam, látszik rajtam, mi a baj és hogy ha kibeszélem azzal könnyítek magamon. Csak annyit írtam vissza, hogy most nem szeretnék beszélni róla. A törióráknak vége. Padtársam megvárt. Kimentünk az osztályból és Zoli a folyosón figyelt minket. Mint egy szociopata aki arra vár, hogy az áldozata egyedül legyen, hogy aztán elvághassa a torkát. Padtársammal kiléptünk a suliból és én elváltam tőle. Mondtam, hogy most inkább a buszállomásra megyek ami ellentétes irányban volt mint amerre ő tartott. Megszabadultam tőle. Csalódott voltam. Aztán egyszercsak látom Zolit ahogy kilép a suliból, elindul valamerre másfele mint én, de mikor látja, hogy én és padtársam elválunk akkor irányt vált és jön utánam.. azt hittem, hogy itt lesz vége az életemnek. Mi jöhet ezután?
A nevemet kiáltotta, megvártam aztán beállt mellém. Kérdezte hova megyek aztán mondtam, hogy a buszállomásra mire ő felajánlotta, hogy elkísér.
Beszélgettünk. Körülbelül egy órát.
Nagyon sokat beszélgettünk. Sok mindenről. Elárulta, hogy belemenekül a munkájába, hogy össze van törve. Zoli egyébként 19 vagy 20 éves.. nálam 1 vagy 2 évvel fiatalabb.. magasbb nálam, olyan kis vékonyabb mackós, mint egy költő. Olyan művészi hajlammal és gesztenyebarna szemekkel, fekete tüsi hajjal. Jóképű.
-Beülhettünk volna valamilyen kávézóba.
-Én nem szoktam kávézni, és egyébként sem szeretném rabolni az idődet.
-Én kaptalak el, szóval..
-Nálad ez az elkapás.. értem.
Jó érzés volt egy ,,idegennel" beszélgetni. Mert ettől az évtől ő is az osztálytársam volt, de még soha nem sikerült vele beszélgetnem. Olyan egy volt a millióból.
Érdekes volt vele beszélgetni. Amikor a bajos és baljós múltjáról mesélt akkor csak a földet néztem, vagy a közelekedési járműveket. Aztán mikor én következtem és elmondtam, hogy transznemű vagyok meglepődött azon, hogy azt vártam, hogy meglepődjön.. s csak ennyit mondott:
-Tudom.
-Hogy-hogy tudod?
-Mindenki tudja. Sőt szerintem az egész iskola tudja.
-Micsoda?
-Még a tanárok is. Mindenki azon csámcsog.
-Érdekes. Akkor ő hogy-hogy nem tudta?
-Azt nem tudom.
Beszélt arról, hogy az ilyeneknek akik bántanak csak be kell nekik húzni egyet, mire én harsányan felnevettem. Olyan érzésem volt, mintha soha vagy alig nevetne, mert ha beszélgettünk valamiről és néha mondtam valami vicceset vagy reménykeltőt elmosolyodott, de láttam rajta, hogy ez ritka pillanatok egyike.
-Mi tesz téged boldoggá?
-Én szeretek kézzel csinálni mindent. Például ezelőtt fából fabrikáltam egy ékszeresdobozt.. nekem az a fontos, hogy akinek csainálom azt amit csinálok rajta lássam mikor odaadom, hogy boldog.
-Akkor te attól leszel boldog, hogy másokat boldoggá teszel?
-Igen, olyasmi.
Aztán volt egy másik is...
-Szerintem az ember múltja azért van, hogy megjegyezzünk belőle dolgokat, hogy ki mit tett velünk és emlékezzünk rá. Hogy visszaadhassuk.
-Szerintem a múltból tanulni kell, okulni és a jövőt kell szebbé tenni, ezért a jelenen kell dolgozni. Szóval amit te mondtál.. hát én nem hiszek az ilyenekben.
-Te nem hiszel benne?
(Itt csak megráztam a fejem, de ekkor hosszasan és mélyen egymás szemébe néztünk. Mind a ketten fáradtak voltunk már, biztosan csak emiatt lehetett. És akkor vettem észre, hogy milyen mély, gesztenyebarna szemei vannak. Tényleg olyan, mint egy diétás medve. Aztán a kontaktust megszakította a hangszóró ami bemondta a hamarosan induló buszomat. Máris nyolc óra?! Észre sem vettem úgy elment az idő.
Odakísért a ,,peronhoz" aztán elbúcsúztunk...
Nagyon jólesett beszélgetni valakivel akit eddig nem ismertem.
És jólesett megcáfolni az idős ,,beszólását" is. :) (arra már nem is emlékszem egyébként, hogy az hogy volt, de megcáfoltam és nem tudott rá mit mondani)
Azt hiszem aközben volt mikor istápoltam neki, hogy hinnie kell önmagában, bíznia kell önmagában.. á igen, megvan!
-Hinned kell önmagadban.
-Hinni a templomban kell.
-Butaság! Bízz önmagadban.
-A hit és a bizalom az két külön dolog.
-Akkor higyj és bízz magadban egyszerre!
(ezen nevetett fel.. ami még nekem is jólesett)

Megyek tovább. Célom van. És tudom, hogy csütörtökön újra találkozok bohóc bácsival.. és Zolival is.. és a padtársammal és Martinával is. De kész vagyok arra, hogy újra a frontvonalon harcoljak.. újra megsérülök majd, de újra talpra állok, mert küzdeni kell, amíg csak élünk...

Édes Istenem.. köszönöm, hogy beszélgethettem Zolival.


Ez a dal pedig mindent elmond a szó szoros értelmében: