Fuss, Miranda fuss!

Este jöttem haza a busszal. Olyan szerencsém volt, hogy leghátul az öt üléses ötösülés teljesen üres volt. Befészkeltem magam, s közben oldalra dőltem. Jobb kezemmel átkaroltam az ülést, ballal a telefonomat fogtam, s közben zenét hallgattam. Ahogy az ablakon kibámultam láttam a naplementét, a mezőt, a fákat, a bokrokat, az erdőt, a pusztákat, a szántóföldeket és bicikliutakat arra gondoltam, hogy milyen gyönyörű is ez a természet és, hogy mibe kell, hogy meneküljek, hogy elmúljon minden fájdalmam.. legalábbis egy időre.

Igazi megtiszteltetés, hogy így láthattam a természetet, s mikor jöttem haza bicajjal csak feltartottam egyik kezem, majd tarkómra raktam, s éreztem ahogy a naplemente sugarai simogatják az arcom és az egész testem. Az úton szembe jöttek velem a tiszavirágok. Virágzás volt. A tiszavirág az egyetlen élőlény ami csak egy napig él és szerencsés vagyok, hogy egész nyáron élvezhetem a csodálatos naplementében az utakon biciklizve ezen vizi teremtmények társaságát. Megpróbáltam megfogni egyet, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, de sokkal rafináltabbak voltak, mint gondoltam. A természet az egyetlen amit a társadalom még nem rontott meg. Legalábbis felénk. Vissza a természetbe elv! Megtapasztaltam, hogy csak a természet adhat nekem igazi megnyugvást. Olyat ad amit semmi sem múlhat felül. Gyönyörű.

A magáneletemben azt hiszem most egy kicsit újra bele kell, hogy forduljak. Önvizsgálat. Megbocsátás. Szeretet. Tanítás. Segítést. Azt hiszem, hogy ez az öt pont amit követnem kell, mert ez így nem lesz jó a közeljövőben, ha úgy viselkedem, mint aki nemrég jött ki a detoxból.

Az irodalomtanárnőre tegnap mosolyogva köszöntem rá mikor találkoztunk, ő meg csak meg volt illetődve, mert azt hitte, hogy tán mély depresszióba estem az utolsó konfliktusunk óta. A vicces része az egésznek, hogy irodalom óra előtt leléptem, mert most is úgy éreztem, hogy nem bírnám ki és muszáj volt sétálnom egyet a városban, a parkokban, a víznél, a természet közelében vagy belehalok, ha talán bedobna a mély vízbe és kérdezne, feleltetne vagy hogy javítsam ki a dolgozatom, mert semmit sem tanultam. Jön a nyár és érzem, hogy egyre jobban kezdek lapítani, bár az irodalom örök kedvencem lesz, de valahogy most kell egy kis kihagyás a suliban.. most elég belőle egy darabig. Inkább a séta és az elmélkedés. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, hogy biztosan tett volna rám valamilyen megjegyzést, mindegy, hogy pozitívat vagy negatívat, de semmi életkedvem nem volt aznap irodalommal foglalkozni... aznap még a matematikát is jobban élveztem. Sőt, úgy vagyok vele, hogy kezdem imádni a matekot.. persze, vannak olyan részek amelyek ködösek, de attól még szeretem.

Elkezdtem elintézni ügyes-bajos dolgaimat a papírosos marhaságokat és persze a jövő héten folytatódik a kálvária amit már nagyon várok: új reakciók, talán új felvilágosításra váró emberek, s talán új törések és tanulságok.

A baráti kapcsolatban még mindig borzasztó vagyok. Lehet, hogy tényleg annyira antiszociális vagyok, mint hittem.. vagy csak túlságosan kritikus, mert mindig találok valamit abban akit szeretni akarok ami egyszerűen elriaszt és elképeszt.. valami baj van velem.. remélem hamarosan arra is rájövök, hogy mi az.. bár oroszlán vagyok és ahogy olvastam, az oroszlánoknak van egy tökéletes, idea-beli elképzelésük a körülöttük lévő emberekről, illetve, hogy milyen embereket szeretnének maguk köré és ehhez borzasztóan ragaszkodnak. Makacs vagyok. Borzasztóan.

Koktélsráccal beszüntettem (a buszos, tapizós) ezt a kis izgalmat. Úgy gondolom, hogy annak ellenére, hogy mi és ki vagyok nekem is van agyam és termelődnek benne a hormonok meg az egyéb gusztusosnál gusztusosabb folyadékok, én is elevickélhetek és kikacsingathatok egy kicsit ide-oda, de a lényeg amit megígértem magamnak, hogy mindig a határon belül maradok. Nem más miatt. Magam miatt. Hű akarok maradni magamhoz, az elveimhez, képviselni szeretnék valamit, küldetésem van itt.

Újabb megpróbáltatások elé nézek. Bele kell vetnem magam a felvállalásba és a büszke magatartásba. Bár az utóbbi elég veszélyesen hangzik, de megpróbálok bátrabb lenni és jobb. Vár a nyár, egy új munkahely, a város, hogy felfedezzem, az emberek, hogy tanítsak, a természet, hogy bejárjam. Vár az élet. Ja, és az irodalomtanárnővel meg majd megleszünk valahogy. Én ígyis-úgyis imádom, mint egy finom karamellás Milka csokit (Ó, istenem... kellett emlegetnem) bármi történjék is.

Változásomat tekintve úgy döntöttem, hogy egyben szeretnék végigmenni mindenen. Ha sikerül összegyűjtenem a pénzt, nem szeretném megváltoztatni a nevem és átíratni az irataimat addig amíg az operációra nincs meg az elég pénz. Sokkal többet tanulok így. Sokkal több attrocitás ér - tiszta mazoizmus - aminek segítségével többet fejlődhetek, tanulhatok és beszélhetek ezekről a dolgokról. Egyszerre szeretném végigvinni az egészet. Nem apránként. Azt hiszem, hogy ha csak a nevem változna meg és az irataim azzal hazudnék magamnak és a világnak is. Ugyanakkor egy embert nem lehet leírni sem a nevével, sem az irataival, sem a jelenével, múltjával, szóval.. DILEMMA.
Mindenesetre amíg nincs péz addig nincs buli. Be kell valljam, hogy félek attól, ha mondjuk megváltoztatom a nevem és hirtelen mondjuk érdeklődnének irántam, ha barátokat szereznék anélkül hogy tudnának rólam bármit.. nem tudnám róluk, hogy hogy reagálnának, de ha eleve úgy mutatkoznék be ahogy... egyszerre elrohannának azok akik csak a ,,véremet szeretnék szívni" és egyből lehullana minden lepel. Talán ez a pozitív része a másságnak. Ha a legmeredekebbel kezded akkor eldönthetik, hogy megmásszák-e a főnyereményért vagy hagyják a francba. Ez a mostani álláspontom és amilyen én vagyok valószínűleg ez változni fog.

...ja, és a férjemnek üzenem, hogy sprintre veheti az eddigi sétafikálását, mert ez így nagyon lassú és uncsi. ;)

xx
 

"Right, birds can fly so high
And they can shit on your head
And they can almost fly into your eye
And make you feel so scared.
But when you look at them
And you see that they're beautiful
That's how I feel about you"