Nemezisemmel is sikerült valahogy megtartanom a tisztes távolságot annyira, hogy most már egyáltalán nem zavar a jelenléte. Nagyon sajnálom őt, hogy ennyire menthetetlen szegény - legalábbis az utolsó eset alatt ez teljesen bebizonyosodott bennem - ezt a nőt legszívesebben bezárnám velem együtt egy lakatlan szigetre ahol gyümölcsökön élnénk és valahogy megtanítanám neki, vagy rávenném hogy hogy bocsásson meg a világnak, az életnek, az embereknek és legfőképp magának. Ugyanakkor azt is, hogy próbáljon meg önzetlen szeretetet adni.
Jelenleg ott vagyunk, hogy én: - szia, ő: -heló. Ez számomra fenomenális, mennyei és tökéletes. Annak ellenére, hogy sajnálom, hogy nem történik - nem történhet - meg az a szigetes gondolatmenet.
Ami vele kapcsolatban (már említettem) nagyon megrendített és arra késztetett, hogy leessen az állam, de elszomorodjak az az utolsó, de megemlítendő, egyben borzasztóan bizar, de érdekes eset volt:



Az igazgató úr, aki a matematikát is tartja nekünk feladatokat adott az egyik órán, sorban vonultunk ki a táblához, míg valaki kint volt és feladatot oldott, addig ő leült és nézte. A székből beszélt:

(Úr a táblánál álló szőke hölgyhöz)
Úr:-Csinálja csak, csinálja. Majd ha végleg elakad segítek.
(Úr felnéz a plafonra, hölgy oldja a feladatot a táblánál. Úr hirtelen megszólal)
Úr:-Most ez nem ide tartozik, de egyszerűen vannak olyan dolgok amiket én az életben soha nem fogok megérteni. Ott vannak például a nácik, vagy Hitler, vagy az SS. Ezeket én egyszerűen nem vagyok képes felfogni. Mire voltak ezek jók?
(Erre nemezisem kihúzza magát, nagy levegőt vesz, majd hangosan közbeszól, hogy mindenki jól és tisztán érthesse)
Nemezis:-Szerintem csak értelmet akartak verni a világ fejébe. Elvégre nem csináltak semmi rosszat.
(Uraságom szemei kikerekednek, végignéz nemezisemen, homloka hirtelen összerándul, majd feláll és a táblához sétál, hogy ellenőrizze a szőke hölgy eddigi kísérleteit a feladat megoldására majd az óra csendben, nyugodtan zajlik tovább.)

Abban a pillanatban igazából megállt a kés a levegőben az osztály termében. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a szegény nő teljesen K.O. Egyrészt régebben említette, hogy nem tudja elfogadni magát olyannak amilyen, mert túlsúlyos. Másrészt kevésbé attraktív külsővel született. Plusz - és ebből következtetve - borzasztóan mérges lehet emiatt a világra, az életre, mindenre és mindenkire.
Tudom, ha megpróbálnám - mert már egyszer megtettem - sem tudnék semmit elérni. Talán mégjobban magamra haragítanám, ha egyenesen elmondanám neki, hogy fogja el az életet, ne meneküljön a gyűlöletbe az élet elől, mert azzal csak saját magát emészti fel... arról nem is beszélve, hogy utolsó angolórán már arról beszélt a tanárnőnek, hogy mindenféle egészségügyi problémái akadtak az utóbbi időben... egyre több..

Tehetetlen vagyok és reményvesztett ez ügyben. Annyira szeretnék segíteni, de már elkapott egyszer. Valahogy átragadt a negativitása és sokáig bosszantott is a jelenléte... most, hogy olyan távol állok tőle, mint a Pluto a Földtől, sokkal harmonikusabb a lelki világom.. azt hiszem ez is olyan patthelyzet, mint a kátrányé a frissen csinált utakon... az ember könnyen beleragad és kátránnyá válhat, ha nem a lehülési, szilárdulási ideje előtt ér hozzá.. csak ez bonyolultabb és piszkosabb.

Szóval vége lett a sulinak. Kikaptuk a biziket. Nagyon mókás volt bemenni a portára a bizonyítványért és a kedves szőke nénitől átvenni azt a nevem bemondásával amitől hirtelen kiesett a bizonyítványkupac a kezéből én meg olyan ártatlanul mosolyogtam, mint egy pénz -és vámúgy ellenőr aki már érzi a levegőben a kinevezését egy-egy takaros kis razzia közepette.

Földrajzból és matematikából hármas lettem, (pedig matekból kettesre számítottam) a többi tantárgy jóra és jelesre sikerült. Angolból idén is kaptam év végi dícséretet, mert egész évben csak jeles osztályzataim voltak. Lényegében jó volt ez az év. A történelemtanárnőt annyira megszerettem, hogy az hihetetlen. Főleg amikor arról mesélt, hogy a válás a világ legjobb dolga és, hogy a szerelem egy olyan elmeállapot amikor az ember elveszíti a józan gondolkodását és nem képes reális képet látni az ég világon semmiről sem. Ne legyetek szerelemesek! Váljatok el! A kedvencem mégis az volt amikor azt mondta, hogy a fetisizmus az egy betegség... Áucs!

Volt egy számomra örökké maradandó momentum a tanárnővel amikor is Szulejmánról mesélt, valamint arról, hogy micsoda orgiákat rendezett a palotában, hogy hány felesége, s szeretője volt egyszerre. Erre egyik férfi osztálytársunk felkiáltott, hogy jaj de jó lenne, ha itt is engedélyezett lenne, hogy az ember egyszerre több feleséget is tartson. Ekkor én néztem egy nagyot és a tanárnő is nézett egy nagyobbat, de a legviccesebb az volt, hogy elkapta a tekintetem és egymásra néztünk egy nagyot miközben nagyot néztünk. Aztán csak annyit mondott, hogy férfiak és hogy le tudná puffantani az összeset. Ezen tényezők ellenére egy isteni tanárnő, borzasztóan jól meséli el a történelmi eseményeket. Annyira, hogy az év vége felé már egyre kevesebbet kellett készülnöm az óráira annyira megmaradtak bennem a dolgok amiket mesélt, s ezen dolgokat aztán fel is tudtam használni a dolgozat kérdéseinek megoldásakor.

Nagyon elfogyatkoztak az emberek az osztályból. Főleg azok akikkel valóban el lehetett cseverészni egyszer-kétszer és nem kellett félni, hogy bizonyos dolgokban nem lesznek nyitottak.. Annál többen jöttek olyan emberek akiktől borzasztóan tartok és akikkel megpróbálok minél kevesebbet, egyenesebbet beszélni, mert kiforgatják szavaimat, s amit a szememben mondanak annak az átdolgozott verzióját mondják a hátam mögött. Azt hiszem ők a viharfelhők. Ritkán, de akkor villám és szélvihar és jégeső és pusztítás és özönvíz. A hirtelen leeső csapadékot nem tudja befogadni a talaj...

Erről jut eszembe mikor nemezisem ellenem fordította az egész osztályt. Hosszú történet. A lényeg, hogy az osztály egy része - nemezisemmel vezetvén - akart valamit amiről nekem más volt a véleményem. Felálltam. Elmondtam, hogy én ebben nem vagyok benne. Nem tetszik. És mit kaptam? ,,-Te egy gerinctelen féreg vagy. Éretlen vagy. Nem tudsz te semmit sem az életről. Nulla tapasztalatod van. Nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy, elsőre azt hittem, hogy értelmes ember vagy, de tévedtem."
Na jó, annyi volt az egész, hogy nem akartam szerepelni az osztályképen... azt hiszem érthető. Én nem szerettem volna és kész. Lényegében ők meg azt akarták, hogy rajta legyek és addig-addig kötötték az ebet a karóhoz amíg aztán elkezdtem a fejemhez vágni olyan dolgokat amiket már felsoroltam. Nem igazán tartották tiszteletben, hogy én nem szeretnék szerepelni a képen.. most mondjam azt meg nekik őszintén, hogy nem a kedvencem az osztály?! Hogy nem szeretnék emlékezni rájuk és hogy nem akarom, hogy emlékezzenek rám, mert szeretnék előre haladni, tovább menni és nem akarom, hogy bármi is visszakopogjon a múltból. Főleg nem olyan emberek akik egyik pillanatban negédesek velem a másik pillanatban pedig hirtelen megfojtanának ok nélkül. Nem tudom, hogy ha őszintébb lettem volna, miket vágtak volna a fejemhez. Mindenesetre olyanoktól kaptam akikről nem gondoltam volna... és nagyon jól esett. Hogy lehullottak a leplek, az álarcok. Sokkal óvatosabb leszek...
Erre az egészre aztán egy negyvenes, nagyon nyitott, elfogadó, vasutas családanya felszólalt: - Figyeljetek, ha nem akar a képen szerepelni, akkor nem akar a képen szerepelni. Most mit kell nektek ebből olyan nagy ügyet csinálnotok meg ilyenekkel dobálózni?!
Erika mindig is a kedvencem volt. Főleg azért, mert sokszor rohant hátra hozzám, hogy ez mit jelent angolból, ezt hogy kell mondani, ez a mondat miért így van felépítve, stb. és hát >> ,,Tanulni vágyna?! Megkínálom, mert míly öröm találni hallgatót." Szerintem ezzel meg is indokoltam, hogy miért kedvelem őt.
A többiekkel szemben pedig nyitva tartom a szemem. Borzasztóan óvatosnak kell lenni. Borzasztóan.

Félreértés ne essék. Még mindig a napraforgó a kedvencem.
Az utóbbi időben úgy elhullottak mellőlem az emberek, mint a legyek. Régiek próbálták felvenni velem a kapcsolatot, hogy kiszippantsák belőlem az infókat: mi történt veled... ugye valami rossz... kérlek mondd, hogy valami rossz.
Régi csapattársam Julis tért vissza aki lefeküdt egy rendőrrel és végül odáig fajult az egész, hogy terhes lett. Szokásos saláta. Terhes lettem, a pasim kidobott, egyedül nevelem a gyermekemet, az ex-rendőröm meg visszaél a hatalmával és fenyeget engem, hogy ne kérjek gyerektartást mert büntetőcetlikkel fog elhalmozni és más mocskos dolgokat fog ellenem elindítani. El tudom képzelni, hogy ebben a ciklusban, életvonalon, úton a megkeseredés aránya 1:1.000.000.
Hiányzik az a régi Julis akivel a buszon reggelente nevettünk mindenféle őrültségen. Egy évvel idősebb nálam. Aki - amikor a Tesco pénztárában ült és én bementem hozzá mielőtt végzett, hogy utána együtt elmegyünk valahova és az egyik munkatársa kérdezte tőle, hogy aki odament hozzá (én) az a barátnője volt-e - csak annyit mondott, igen.. ő az egyik barátnőm. De az a Julis sajnos már rég meghalt...

,,Kevesen tudnak bánni a hatalmukkal, s annál többen élnek vissza vele..."

Az irodalomtanárnő felmondott. Igazából sokan azt pletykálják, hogy fel kellett mondania, mert zsidó, felvállalja és ezért elküldték az iskolából. Ő azt állítja felmondott.. de a pletykák erősebbek. Minden tanárnak sikerült félmondatokat kikotyogni a közelgő nemzetszocializmusról.. mi meg összeraktuk, mint egy puzzle-t. Megijedtünk. Aztán magunkba zuhantunk. Aztán elmerengtünk. Aztán kérdések hadát tettük fel. Aztán vége lett az utolsó heteknek amelyekben a tanárnő elmondta, hogy itt hagyja az iskolát és Párizsba utazik. Párizs. De gyönyörű lehet.

Aznap megint kerültem az óráját és nem mentem be. Padtársam tájékoztatott, hogy a tanárnő elmondta, hogy jövőre egy kevésbé temperamentumos (rikácsolós, ordibálós, hisztérikus - ezeket megint csak véletlenül kotyogták ki a többiek, mert a tanároknak ugye úgy kell tálalniuk, hogy az új tanárnő nagyon új lesz, szóval izgalmas lesz, új.. egy kissé kevésbé temperamentumos, de ugye aranyos, szokás szerint, meg kedves és máris folyik nyál a falból.. szóval... miért nem lehet csak szimplán kimondani az igazságot?!) nőszemély fogja átvenni a pozitívan katarktikus tanárnő óráit ami azt jelenti tínédzser nyelven, hogy szívni fogunk, mint a torkosborz.

Mindenesetre a többiek csaptak egy búcsúbulit a tanárnőnek akinek az arca már akkor lekonyult mikor meglátott az utolsó napján a suliban és tudta, hogy én meg ő most már örökké ősellenségek leszünk. Végülis aztán arra nem számított, hogy én lelépek a buliról és még ott sem tudjuk tisztázni a dolgainkat. Meg aztán ugye arra sem számított, hogy én az azelőtti nap egész éjjel fent maradtam, hogy végül aztán egy 5 oldalas levélben kifejtsem neki, hogy mennyire szeretem őt, hogy én nem akarok elbúcsúzni, én semmilyen búcsúbulin nem veszek részt, mert nem volt se temetés, se semmi, úgyhogy ő örökké a szívemben él, aztán viccelődtem, hogy ennyivel nem ússza meg, úgyhogy nem búcsúzom el tőle, mert örökké itt lesz velem, a szívemben. Leírtam, hogy ki vagyok, mi vagyok.. arra hivatkozván, hogy mindig is be akartam neki mutatkozni részletesebben, de soha nem került rá sor és a levelek elől úgy sem tud elmenekülni, szóval ez is belekerült a levélbe. Hogy miért haragudtam rá. Hogy ne aggódjon miatta, mert megbocsátottam, mert a szeretet és a megbocsátás a legfontosabb dolgok a világon. Írtam még egy kicsit erről-arról. Érzelmes dolgokról. A szívemből. Minden abból szólt. Hajnali háromig írtam, másnap aztán meg suli szóval keveset aludtam, de végülis aztán a buli előtt lelépve, kihívtam őt egy másik osztályban tartott órájáról (onnan jött volna hozzánk, gyorsan, mert már aznap este utazott volna Párizsba) kissé meglepett volt, megrémült, de amikor mondtam neki, hogy elnézést kérek, hogy így alakult és hogy ahogy viselkedtem és hogy kerültem és írtam neki egy levelet aztán teljesen kivirult az arca, mosolygott.. nagyon örült. El is mondta, a búcsúbulin, hogy nagyon jól esett neki, hogy megkerestem. Sikerült átadni a levelet.

Fura volt meglátogatni egyik régi ismerősömet. Pár évvel idősebb nálam, fiú, barátnőjével vártak a buszmegállóban és felmentünk hozzájuk. Narancslevet kaptam meg irodai forgószéket, kipárnázottat, mint egy igazi cégvezető főnök. Ő és a barátnője pedig ölelkezve befeküdtek az ágyba. Közben meg beszélgettünk ők meg néha csókot váltottak. Megkértek, hogy meséljek. Sokat nem tudtam. Plázacicus csajszi akinek legelőször coming out-oltam megszületett legelső kisbabája.. az apuka persze azonnal kidobta mihánst kiderült, hogy terhes szóval ...... El voltam kényesztetve csak az volt a baj, hogy nem voltam aznap túl aktív, mert épp fájt a fogam.. borzasztóan, de a fogorvos ezt már azóta rég véglegesen elintézte.

Egyszercsak megszólal a srác az ágyon a barátnőjét ölelgetve:

-Képzeld el.. mentünk a barátnőmmel az Intersparba és két srác egymás kezét fogva sétáltak, fonott kosár az egyik kezében, a másik megcsókolta az elsőt és megkérdezte: - Na drágám?! Mit is vegyünk?

Ahogy ezt mesélte láttam, hogy teljesen le volt sokkolva, hogy ilyet még csak filmekben (ha) látott. Ugyanakkor rájöttem, hogy mi is az a heteroszexualitás. Totálisan be tudta tenni a polcra a többi dolog közé. Nem mocskolódott. Nem mondott semmit. Furcsállta. Új volt neki, de nem panaszkodott. Az ölében ülő barátnő is csak mosolygott és elnevette magát, mert ő sem látott még ilyet. De nem zavarta őket

Amikor jöttem haza, s tekertem a bicajomon hatalmas fák, a gyönyörű naplemente, bal oldalról egy hatalmas búzamező jobb oldalról pedig egy ugyanakkora napraforgó mező vett körül. Ahogy bicikliztem és láttam a naplementét, hallottam a fák kellemes susogását, éreztem a természet adta nyugalmat és azt hogy a szél a hajamba kócol, azt mondtam magamnak: most akarok meghalni! Most, mikor olyan szép. Most, mikor olyan tiszta. Most, mikor olyan ártatlan. Most, mikor olyan könnyű. Most akarok meghalni, mert most olyan csodálatos. Ez a pillanat gyönyörű. Így akarok emlékezni az egészre. Most el tudok engedni mindent és mindenkit, hogy felemelkedjek és itt hagyjam ezt a világot. Most akarok meghalni. És imádkoztam és egyre csak haladtam előre és aztán az egész felülmúlhatatlan és megmagyarázhatatlan érzést átvette valami más: a csalódottság. Nem engedték, hogy bármi történjék velem. Pedig ott és akkor akár belém csaphatott volna a villám, vagy az amúgy is rossz szívemnek köszönhetően mondjuk kaphattam volna egy szívrohamot vagy kijöhetett volna elém egy vaddisznó, vagy mit tudom én. A lényeg, hogy az egész annyira átlátszó volt. És akkor már nem volt tiszta. Átlátszó volt és érződött, hogy nem akarnak engedni. Mint egy felsőbb hatalom. Még nincs itt az idő. És aztán átlátszó volt, aztán önző és végül beértem az erdős részre ahol már csak fák és bokrok vettek körül amik eltakarták a naplementét és a napsugarakat. Nem volt már búzamező sem napraforgók. Akkor hirtelen az egész már nem csak átlátszó, önző, de hideg is lett. Megborzongtam aztán kiértem.. és tudtam, hogy ma is ugyanúgy haza fogok még érni...

~

Annyira vágyok már arra, hogy végre kiszabadulhassak innen. Hogy bekerüljek az egyetemre és végre világot lássak. Akárcsak a School Spirit egyik szereplője. Ez egy olyan sorozat ahol különböző diákok mesélnek iskoláikról amelyeket túlvilági lelkek kísértenek. Az egyik részben pont volt egy ugyanilyen felfogású csaj. Már alig várta, hogy kikerülhessen a gimiből, világot lásson, egyetemen tanulhasson, szabadabb lehessen, azt tanulhassa ami tényleg érdekli őt.. atán jöttek a szellemek meg a kísértés és a démoni jelenések a magánkollégiumban ahol régebben gyilkosság történt...

Egyik nap kidobta a youtube ezt a rajzfilmet. Nem hittem a szemeimnek, hisz nekem ez gyerekkorom kedvence volt. Istenem, a Sailor Moon. Emlékszem, hogy rohantam haza mihánst vége lett a sulinak, csakhogy nézhessem.

Annak ellenére, hogy 1992-es és még mindig gyerekmese, újra elkezdtem nézni és érdekesebbnél érdekesebb dolgokat fedeztem fel benne. Az epizódok végén mindig mondanak valamit amit szerintem gyerekfejjel tényleg nem lehet megérteni, legalábbis belőlem nem maradt meg semmi ezekből, pedig magyaron is elmondták...

Az egyik epizód végén volt egy olyan, hogy ne akarj sztár lenni, mert az egész borzasztóan gyanús egy szakma, elveszíted önmagad és az igaz barátaidat is, hogy próbálj meg boldogságot találni egyszerű halandóként, s hogy keresd azt amiben a legjobb lehetsz és ami boldoggá tesz, bármi is legyen az. Aztán volt egy olyan, hogy (1992-be készült, de teljesen aktuális), hogy ha szeretnél fogyni akkor ne terheld le a tested mindenféle hülyeséggel. Ne hajtsd magad agyon, ne gyógyszerezz, étkezze egészségesen, mozogj annyit amennyi jól esik és hogy a legfontosabb az, ha mégsem megy a lefogyás, az igazi szépsés belülről fakad. Olyan is volt benne, hogy tanulni azért jó, mert alapokat ad az élet terén és onnan már el tudod dönteni, hogy merre menj, ezért tanulj, ergo adj egy esélyt a saját életednek. Aztán egy olyan, hogy miért akarsz olyan barátokat, olyan ismerősöket magad körül akik csak fájdalmat okoznak.. hogy az ilyen embereket el kell engedni.

Meglepődtem, hogy egy gyerekmesében ami csajos, nyávogós meg habos-babos ilyen dolgokat is képesek megfogalmazni.

Jut eszembe, az egész rajzfilm sztorija arról szól, hogy a Mars, Jupiter, Vénusz, Hold és Merkúr bolygókon valaha élet volt és királyság, de a gonosz hogyishívják királynő a seregével - ami egyébként iszonyat csúnya szörnyekből, démonokból, varázslókból meg ilyen kreálmányokból áll - leigázta a bolgyók királyságát, lakóit és a vezetőket, hogy megmeneküljenek valahogy sikeresen importálták a Földre, vagyis leszülettek ide emberi testben. A kedvencem Luna, a macska aki egy nagyon kedves, bájos, jószívű nőszemély akin átok ül és beszélő macskaként kell élnie és szolgálnia kell ezeket a harcos csajokat akik a különböző bolygókról származnak és azon erőiket képviselik. Nos, ez a Luna keresi fel ezeket a harcos dívákat és még maga is meglepődik, hogy mi folyik a Föld bolygón, hogy az emberek milyen najívak és kiszámíthatóak.

Ezt azért hoztam fel, mert régebben megismertem - körülbelül vagy 1-2 éve - egy srácot (már nem is tudom hova valósi volt.. magyar volt és még ma is itthon él) aki nagyon visszahúzódó volt és mondta, hogy nem találja a helyét ezen a bolgyón. Az első perctől fogva megpróbáltam kihúzni belőle, hogy miért mondja ezt mire elmondta, hogy van egy titka, de nem akarja, hogy bolodnak tartsák. Nem néztem bolondnak. Meggyőztem, hogy nagyon nyitott vagyok, bármit elmondhat és végül elmondta. Azt mondta, hogy ő egy teljesen más bolgyóról született le a Földre. Eddig nekem teljesen oké volt, de muszáj volt, hogy többet tudjak. Aztán mesélt. Mondta, hogy az a bolygó borzasztóan messze van - a nevét is említette, de arra már nem emlékszem, mindenesetre ilyen bolgyót még nem fedeztek fel - és hogy ott a lények akik élnek többnyire ezüst színűek - hogy legalábbis az emberi agy, szem színtudása és felismerése arra készteti az embert, hogy ehhez hasonlítsa, de egyébként a mi szemünk ilyen színt nem érzékel és még soha nem látott amilyen színűek ők, szóval ezt a színt mi el sem tudjuk képzelni. Aztán azt mondta, hogy ott valamilyen fémes dolgot esznek, hogy belső nemi szerveik vannak amelyek a testen belül helyezkednek el, hogy számukra az emberi érzelmek, mint a szerelem, az orgazmus érzése, a tapintás és az egyéb érzelmek borzasztóan szánalmasak, alantasak és nem méltóak még említésre sem. Azt mondta, hogy ezért is az emberi faj a leggyengébb faj az egész univerzumban, mert folyton az érzelmei miatt tendál erre-arra. Annyira fejlettek és nagyobb szinten állnak, hogy a kinézetüket, a létüket, a lényüket, a körülöttük lévő világot amiben élnek az emberek nem tudják elképzelni. Az emberi agy egyszerűen annyira fejletlen, hogy akárhogy próbálja elképzelni - azt a világot amelyben ők élhetnek, azt a kinézetet amelyet ők viselnek és azt a ,,érzéket" amellyel ők rendelkeznek - az nem fog menni neki.

A legérdekesebb az volt, hogy hittem neki és még a mai napig el is hiszem amit mondott. Azt mondta nem tud kijönni az emberekkel, mert nem is innen származik. Ha valaki azt mondja, hogy pszichiátria, gyógyszeres kezelés, gumiszoba, elektrosokk alapú agykezelés vagy egy nagyon jó orvos akkor annak szívesen fizetek egy hegymászást Aspenbe.

A pszichiáterek ezért is veszélyesek, mert ők többnyire könyvből tanulnak, előadások alapján.. kevés a személyes tapasztalat. Kell egyfajta nyitottság is az egészhez. Ott egy kicsit tökösnek kell lenni, mert ha valaki beállít egy ilyennel nyílván a gyógyszeres kezelés lesz az amiben meg akar majd egyezni a pácienssel a kedves doktornő vagy doktorúr.

Ó. Ott volt ez a pszichiáter akivel nagyon összevesztem 1-2 évvel ezelőtt. Férfi. Feleséggel. Gyerekekkel. Azt mondta, hogy volt olyan páciense akit el kellett, hogy engedjen, mert mániákus depressziós és agorafóbiás volt.. mesélte csak mesélte, hogy milyen tanácsokat adott a nőnek, gyógyszereket írt fel neki, de semmi sem használt ezért elmondta neki, hogy jobb lenne, ha többet nem látogatná, mert nincs remény, nem tud segíteni.. szóval mesélte csak mesélte mikor egyszercsak mérgemben a fejéhez vágtam, hogy egyszer sem fogta meg a kezét és egyszersem cibálta ki abból a pontpontpontpont szobából és mondjuk mondta azt neki, hogy na hölgyem akkor ha fél a tömegtől meg az emberektől akkor a jövő héten szépen el fogom vinni egy koncertre. Mi kette elmegyünk egy tömött, emberekkel teli helyre és segítek magának legyőzni a félelmét. Ott leszek magával. Fogom a kezét és együtt túl leszünk rajta. Ilyenkor merre jár a Hippocrates-i eskü?
Mert persze, hogy sokkal könnyebb jegyzetekkel az ölemben, a székben, figyelem az órát, írom az egészet, a fejemben matatok a diagnózisok között, a fóbiákon át amelyeket a suliban megtanultam és egyszerre leírok vagy 628 darabot, felírok egy rakat gyógyszert és elmondok egy halomnyi tanácsot.. de kinek nem mondták még azt, hogy mondani könnyű?
It's easier said than done. És tényleg. Másrészt meg, félelemre gyógyszer?! Ne már! A félelmet csak úgy lehet legyőzni, ha szembe megyünk vele, ha egyenesen belemegyünk a félelembe, ahogy Soma Mamagésa mondta egyszer. És nem kell aggódni, mert minden rendben lesz.

Na igen. Ilyenkor érzem azt, hogy jobb lenne, ha elmennék Sailor Jupiter-nek. Őt tényleg nagyon csinosan rajzolták meg. A zöld szín egyébként is a kedvencem. A mágnesesség ereje meg.. hát, azért az se semmi.

A bolygón kívüli élményekről bővebben. Régiben volt egy érdekes álmom, megélésem ezzel kapcsolatban. Emlékszem, hogy feküdtem és azt vettem észre, hogy három zöld emberke, nagy fekete szemekkel - vékony test és csakugyan vékony karok, ujjak - állták körül az ágyam és csak bámultak rám. Hirtelen felriadtam és egy pillanatig úgy véltem mintha még mindig ott álltak volna, aztán megtöröltem a szemem és csak a sötét szoba volt az amit láttam és az a gyanús csend. Van a csend meg van az a csend amit a sorozatokban is úgy szoktak elmegetni, hogy: ,,-Nem tetszik ez nekem... túl nagy a csend!" Na, azt a csendet nem kívánom senkinek, mert az borzasztó érzés.
Mindenesetre ez a hajnali kettes ,,álom" (fogalmam sincs miért álmodtam kicsi, zöld emberkékkel, földönkívüliekkel holott aznap, sem előtte, sem máskor nem néztem ilyen filmet, nem foglalkoztam ilyen dolgokkal... értetlen) után reggel a szokásos módon keltem fel, de mivel bugyiban kászálódtam ki az ágyból észrevettem, hogy a bal lábamon, a vádlimon függőlegesen egymás alatt négy darab benyomódás volt jelen. Kerestem az ágyamban valamit, hátha éjjel megnyomta és azért lett olyan. Gombok vagy a takaróm vagy bármi, de nem találtam semmit. Nem is érdekelt, felöltöztem, fogat mostam, eltelt a nap és arra emlékszem még tisztán abból a napból, hogy estére már nyoma sem volt ezeknek a pontoknak a vádlimon. Nem érdekelt. Teljesen figyelmen kívül hagytam. Aztán egyik este a Zone Reality (ami most már CBS Reality) adott egy műsort ahol olyan emberek beszámolóját hallgathattam akik elmesélték, hogy hogyan rabolták el őket a földönkívüliek és kísérleteztek rajtuk. Egy nőnek például kivették a magzatját is.
Lényegében az első tíz percet bírtam belőle aztán gyorsan elkapcsoltam, mert nem bírtam idegileg. Be kell valljam, hogy a horrorfilmek amelyek szellemekről, ördögűzésről, démonokról meg ilyesmikről szólnak egyáltalán nem borzolják fel az idegeim, de ha valaki földönkívüliekről beszél az már valahogy megijeszt.
Lényeg ami a lényeg, hogy a mai napig is ignorálom ezt az egészet, nem foglalkozom vele, mert egyrészt még a gondolattól is falra mászok, ha látom az esélyét annak ami aznap éjjel történt velem.. persze nem emlékszem semmi másra azon kívül amit már leírtam, de lehet, hogy ez a lényege.. lehet, hogy csak egy rossz álom volt. Mindegy is. Se a pókoktól, kígyóktól, semmi ilyesmitől nem félek, de a földönkívüliek azok amiktől feláll a szőr a hátamon.. mert hiszek a létezésükben.. egyrészt, ha ilyen dolgok léteznek, akkor felmerül a kérdés, hogy mi a franc létezhet még?! És ez ijesztő tény.

Ezt az angol oldalt viszont muszáj volt belinkelnem.

Ennyi bőven elég is volt a ,,külföldi" viszonyokból, mert még a végén beutalnak a pszichiátriára egy kis gyógyszeres kezeléssel megspékelve.. mint régen: a Föld lapos és aki mást állít annak kampec..

Végeredményül totál el és visszakanyarodva: beadtam az önéletrajzom egy könyvesboltba és öt másik szuper-hipermarketbe ahova pénztárosnak szeretnék beülni.. jön-e válasz.. majd kiderül.

Mindazonáltal még mindig próbálom szórni a szeretetet (spread the world), van, hogy sikerül, van hogy kevésbé. Az még sikerül, hogy teljesen őszinte legyek magamhoz, a naplómhoz, de néha nem megy másokkal. Ha elszeretném mondani, hogy mit érzek, ha nem érzem jól magam valaki ,,társaságában", ha nem érzem jól magam ahogy bánnak velem, ha csak szimplán nem érzem jól magam. Ahogy viszont ismerem magam, előbb-utóbb úgy is elmondom majd, mert nem sokáig szoktam bírni ilyen dolgokkal. Vagy ignorálok, de akit nem lehet annak elmondom, hogy miért nem kóser a kapcsolatunk.

Ebben van viszont egy kis önzöség. Egy kis?! Hogy én, én, én.. nekem legyen jó.. és mi van a többiekkel? Nekik jó vagy sem? Az már nem érdekel. Én nem érzem jól magam és kész. Ki akarok lépni a dologból. Boldog akarok lenni, de ha veled vagyok, ha veled kell beszélgetnem, akkor nem vagyok boldog és soha nem is lehetek az.. legalábbis úgy érzem. Most akkor 180°-os fordulat csuklóból? Vagy még mindig önzőség?
Mondjuk: ver a férjem, ő így boldog, én nem. Nem lépek ki, mert ő boldog. Önzetlen vagyok, de engem meg agyonver és ez lelkileg és testileg is megvisel. Gondoljak magamra. Oké. Magamra gondolok, elmenekülök, boldog akarok lenni. Elmentem. Most sokkal jobb. Megbújok. Most sokkal jobb. Ő nincs, de most hogy én sem vagyok ő már nem boldog. Önzőség, hogy magamra gondolok?

Várom, hogy végre megkezdődjön a suli. Ez a nyár borzasztóan unalmas volt, annak ellenére hogy voltak izgalmai is.
Ha valaki azt mondja nekem mondjuk 6 évvel ezelőtt, hogy emelt fővel, büszke transzneműként fogok sétálni az utcákon és, hogy üzletvezetőket fogok keresgélni szupermarketekben, hogy állásra jelentkezzek akkor biztosan kinevettem volna. 6 év kellett ahhoz, hogy eljussak idáig. Azt viszont még nem tudom, hogy mi lesz 6 év múlva.

Egy ezoterikus újságban olvastam, hogy kell kapcsolatba lépni az őrangyalunkkal.. Gondoltam.. miért ne?! Kipróbálom.
Le volt írva, hogy hogy kell kapcsolatba lépni vele, hogy kell beszélni hozzá. Kérdést feltenni és választ kérni. Fogmosás közben koncentráltam erősen az őrangyalomra. Feltettem a kérdést és kértem, hogy álmomban adja meg rá a választ. Úgy voltam vele, hogy most miért ne, elvégre nem veszíthetek vele semmit. Érdekes volt, hogy aznap este álmondtam is mikor hosszú idő óta nem voltak álomképeim. Lehet, hogy placebo volt. Nem tudom.

A kérdés az volt, hogy hogy fog alakulni az életem a halálomig, hogy hogy fogok meghalni, hogy megtalál-e az a férfi aki tiszta szívből szeretni fog és én is őt. Aztán az álomban megjelent egy cigány asszony. Egy kör alakú asztalnál ültünk, lila terítővel leterítve. Kártyákat pakolgatott és tele volt mindenféle aranyékszerrel. Annak ellenére, hogy a külseje nagyon hasonlított egy szörnyetegére nagyon pozitív energiákat éreztem miközben szemben ültem vele.. és csak egy álom volt.
Pakolgatta a kártyákat és mesélt. 27 évesen megtalál az igaz szerelmem, de össze fog omlani, mert én 30 évesen meg fogok halni szívbetegségben.. azt is mondta, hogy semmitől sem kell félnem.

A háziorvos amikor csinált egy EKG-t azt mondta, hogy most azonnal csomagoljak és menjek a kórházba, mert bármelyik pillanatban agyvérzést vagy szívrohamot kaphatok.. azt is mondta, hogy szívzörejes vagyok, aztán még mondani akart valamit, de elharapta a nyelvét és inkább nem mondta.. a másik nővérke aki ott volt vele is csak kigubbadt szemekkel nézett rám, hisz ismert születésem óta... ez volt vagy 2 éve. De csak most derengett fel az egész mikor ezek a furcsa érzések támadnak bennem a mai napokban. Mosogatok, vagy porszívózok vagy bármit csinálok, mindegy.. vagy nem csinálok semmit. Egyszercsak dobban egyet a szívem, aztán megint, aztán megint.. folyamatosan, rendesen, és egyszercsak dobb - dobb - semmi és megint dobb.. kihagy egy ütést. Ilyenkor mindig a mellkasomhoz kapom az egyik kezem és miközben megszédülök az egésztől amiből nem értek semmit sem, csak azt érzem, hogy abban a pillanatban teljesen leállt a szívem egy dobbanás erejéig, egy pillanat erejéig - a másik kezemmel belekapaszkodok valamibe, összeszorítom a fogaim aztán újra elindul a dobogó masina.

Az egész olyan különös. Amikor leáll az ember szíve. Hirtelen olyan, mintha nem is lenne ott. Mintha valami űr lenne a helyén. Megáll az élet. Megáll a világ. Leáll az idő. Nincs már semmi csak az, hogy tudod, hogy itt a vége. Igen, megérintett a halál. Megérint a halál. Így tudnám körülírni. Amikor konkrétan végigsimítja a kezem egy pillanatra. Hívogat. Csalogat. És az élet húz vissza. Nem is tudom ezt leírni. Az egész olyan ismeretlen. Új mélységeket nyit meg. Hogy mi lesz utána. Hogy hogyan lesz a folytatás. Mi vár és ki vár. De a legfontosabb, hogy nincs félelem csak befejezés van. A befejezés érzése. A véghajrá. A finálé.

Van valami borzasztóan gyönyörű abban, ha valaki fiatalon meghal. ,,Kizökkent az idő."
Olyan drámai. Tragikus. Észveszejtő. Megrázó. Sötét.
Én pedig egyenesen élek-halok, megveszek, szeretem, istenítem, imádom, a drámát és a tragédiát.. hát még a kettőt együtt. Mennyei pokol.

Végérvényesen mennyei motiváció hiányában nem küzdök az ellen ami vár reám. Nem megyek szembe az árral.

Na, ez a baj a nyárral. Az ember annyira ráér, hogy hirtelen minden az eszébe jut. Régi dolgok keverednek az újakkal és együtt valami hatalmasat, irányíthatatlant szülnek.

És tegnapelőtt lettem 21. Talán itt az ideje egy kicsit élni.

Ezzel az őrülettel zárok: manapság mikor felszállok a buszra mindig hallok valami érdekeset. Nemrégiben két srác beszélgetett rólam, körülbelül 18-19 évesek lehettek. Amikor felszálltam a buszra és egyenesen hátra mentem, mert ott volt hely halkan - bár én tisztán kivettem, mert azóta néztek mióta felszálltam - beszélgettek. Nem tudom, hogy szerencsés-e, hogy csak a beszélgetés végét kaptam el vagy sem. A vége így szólt:
-..hát nekem csak annyit mondtak, hogy igazából ez a csaj egy srác aztán kész.
-Azér' ez durva, baszod!
Aztán leültem pont mögéjük és hirtelen mindketten elpirultak majd síri csend telepedett rájuk és a fociról kezdtek el beszélgetni.
Az agyam persze azonnal járni kezdett... és idézgetni. ,,Nekem csak annyit mondtak." Ki mondta?! Mennyit?! Mennyi az az annyi?! Ki a francia csók hablatyol rólam?! Mi a francia csók folyik itt?!
Borzasztóan gyanúsak ezek az emberek akikkel haza fele jövök a buszon. Mindannyian tudják, hogy a külső megjelenésem nem passzol a biológiai nememmel... a fogalmat, hogy transznemű vagyok 10-ből 0 ember ismeri, de azért kezdésnek ez is jó ráta, nem? Tudom, nem.
Borzasztóan furcsa. Én alig, ha tudok róluk néhány dolgot vagy látom őket sorozatban a buszon, ők meg egyszerre - már majdnem - pszichológiai kórképet alkotnak rólam, ismeretlenben... mert annyit mondtak nekik. Mondtak. Kik?! Ki a fene?!
Nem is szoktam senkivel sem beszélgetni.
Ez egy újabb Gina-féle rejtély marad számomra.
Gyanús és egyre csak gyanúsabbá válik. Már a buszsofőröknél sem kell bemondanom, hogy meddig kérek milyen jegyet, mert egyszerre beüti, még fel sem szálltam és már adja is... micsoda modor! Micsoda világ!
Most elnevettem magam azon a gondolatmeneten, hogy még a végén üldözési mániám lesz.
De borzasztóan érdekelnének ezek az inkognítós informátorok.. a reális források.

Megyek is és utánajárok.