Körülbelül hét óra felé lehetett, amikor határozott léptekkel léptem be az utcába, lábujjaim kissé átfagytak a tornacipőmben miközben a városban elsétáltam az iskolából a buszállomásig, hogy végre elkapjam az utolsót és hazajöjjek. Vállamat már egy jó ideje ez a hatalmas aktatáska szerű fekete válltáska nyomta. Fekete pullóverben, s farmerben vészeltem át a napot, amely az őszhöz képest, ma kellemes melegséggel töltött el a kora délutáni órákban. Amint beléptem az utcába, melynek végében házunk állt, hallottak csendje csapta meg fülem. Ez az utca már egy jó ideje olyan volt, mint egy város légibombázás után. A csend szó szerint sikított ezen a csípősen hideg őszi napon. Mikor elhaladtam a játszótér mellett, megálltam, s ránéztem a műanyag csúszdára és a fémláncolatú fahintára. Régen ezek nem voltak itt. Csak nem rég lett felújítva a terület egy pályázat keretében az önkormányzaton keresztül. Sokat játszottunk itt. Annál többet veszekedtünk. Elmosolyodom. - Fiatalság, bolondság - szólok. Tovább megyek, miközben a halk semmiség oly űrt éreztet bennem, amelyet máshol nem lehet, nagy városokban nem. Csak itt. Csak ez az utca olyan, mint amelyből kiöltek mindent, ami egykor fontos volt, s egykor értékes volt az emberek számára. Csak a köd kezd leülni, s néhány ökörnyálfoltot lehet megpillantani az útra kilógó bokrok levelein. Továbbsétálok, s miközben ezt teszem, azon gondolkozom, hogy az utca, amelyben egykor, mi, gyerekek játszottunk, s sipítozva rohangáltunk kerékpárjainkon, versenyezve, s előzve egymást, vagy mikor úgy rohangáltunk a betonon, mint az őrültek, de csak azért tettük, mert jól esett, mégis hova tűnhetett. Mintha egy pillanat alatt lopták volna el tőlünk a lángot, a szabadság érzését. A gyerekek akik itt éltek felnőttek, s a felnőttek akik itt töltötték napjaikat, meghaltak. Odaérek a házhoz. Hosszú, zöldre festett fémkerítés, megy egy hatalmas kertet ölel körül, s egy régimódi házat. A ház több, mint 60 éve épült. Csak néhány a falban keletkezett repedés árulja ezt el. Az udvar, mint mindig, tele virágokkal. Legfőképp muskátlik töltik be a kutat, s a ház területének szabad tereit, a fenyőbokrok mellett. Megállok a nálam jóval egy fejjel alacsonyabb zöldre ecsetelt fémből készült utcaajtó előtt, majd ráhelyezem súlyom annak kilincsére, s lenyomom azt. Amint benyitok, semmi sem történik. Egy rövid, ősz hajú nő egy zöld öntözőkannával a kezében, serényen, sertepertél a kúttól néhány lépésre álló virágálvány előtt, hogy az azon csücsülő virágcserepekben helyet foglaló növények kissé száraz földjét itassa át, miközben szorgosan dönti meg a kannát a cserepek fölött. Amint belépek a kapun, amely a bejárati ajtóra néz, szemeim a levegőt szelik, s tartom határozott menetelésem, közben érzem, ahogy egyre csípősebbé válik a levegő, végül megállok a két méter magas, kocka alakú, torzított üvegekkel kirakott, barna faajtó előtt, s mikor rányúlok annak hideg fénkilincsére, hátrakapom a tekintetem, s felszólalok.
-Nem jösz be velem?!
Anyám szól vissza a virágtartótól:
-Minek menjek?!
-Logikus - megjegyeztem, halkan magamban, majd lenyomtam a kilincset, s beléptem az előszobába. Viszont, amint beléptem oda, melegség, s süteményillat csapta meg az orrom. Átsétáltam a konyhába, s a tűzhelyre néztem, ahol egy tepsi kakaóskalács hevert. Még forró volt. Táskámat a hideg konyhakőre helyeztem a nagy szürke színű konyhaszekrény elé, amely a tűzhely mellett állt, majd visszarohantam az ajtóhoz, s kiszóltam rajta:
-Nem jösz mégis be?!
Anyám újra megszólal, most már a kútnál tartott félig üres kannájával.
-Minek menjek?!
-Mert félek, ha egy napon, mikor majd hazajövök, te nem leszel itt, s akkor már nem mondhatom ezt. Akkor már nem jöhetsz be, vagy nem mehetsz ki. Akkor már nem csapja meg frissen sütött kalácsillat az orrom hegyét. Akkor nem lesznek majd bevetve az ágyak, s nem lesz elmosogatva sem. Nem lesznek kimosva a ruhák, sem felmosva a kő, vagy felseperve. Akkor majd hátra kell mennem a kulcsért, nem lesz majd elég, ha csak lenyomom a kilincset, utána még fel is kell gyújtanom a lámpákat a lakásban,s be is kell majd fűtenem. Akkor majd nem lesznek megöntözve a virágok, hanem elszáradnak majd, s csak ott állnak, arra várva, hogy az öntözőkanna ajka újra életet adjon száraz mivoltukba. Akkor majd még komorabb, hidegebb, s csípősebb lesz az ősz. Akkor majd a köd is előbb száll, majd le az utcára. Akkor majd nem emlékszel arra, hogy tettél olyat, amit egy anyának nem szabadott volna, s mondtál olyat, amelyet egy anyának nem illik. De arra sem emlékszel majd, hogy megbocsátottam. Kérdezd meg, hogy hogy telt a napom, kezdő tanárnőként az iskolában. Mond, hogy csinos vagyok. Mond, hogy büszke vagy rám, s mond, hogy szeretsz.
-Gyere be! - kérlelem újra, kidugba fejem az ajtón.
Nem reagál. Csak elmosolyodik, levegőt vesz, majd kifújja azt, s tovább szorgoskodik a kút előtt...