Egy gyönyörű könyvet szeretnék ajánlani mindenkinek, akihez eljut ez a bejegyzés. Mostanában nagyon elterjedtek ezek a ,,cigány-kérdések" meg az egyéb cigánysággal foglalkozó dolgok. Többnyire a propaganda is próbálja tömni a szennyet az emberek fejébe, ez utóbbi néha hozzám is eljut csak az a baj, hogy amely oldalamba ezt beletömik, a másikon egyből kijön: eredménytelen munka.

Engem azt hiszem, hogy mindig is nagyon érdekeltek a cigányok. Legfőképp a kultúra, amely hozzájuk köthető. Hogy hol éltek, honnan hova vándoroltak, milyen mesterségeket űztek, hogy folyton-folyvást vándorló életmódra kényszerültek, mert nagyon sok helyről kirekesztették őket.

Na most ez a könyv, amelyet Bencsik Gábor írt a cigányokról, azt hiszem, hogy többnyire kielégítette a tudásom szomját a cigányság eredete, története és a már fent felsorolt - és bennem elhangzott kérdések - iránt. Nekem a könyvtárban volt szerencsém ráakadni erre a könyvre és tényleg csak úgy véletlenül nyúltam rá. A cím azonnal elárult mindent és muszáj volt, hogy belelapozzak. Nem csalódtam. Valóban egy nagyon érdekes és történelem-gazdag kiadás. Mindenkinek ajánlom. Esküszöm, hogy ha valamilyen módom lett volna arra, hogy meglovasítsam azt a könyvtári könyvet, megtettem volna. Volt irodalom tanárnőm szokta mindig azt mondogatni, hogy temetőből virágot és könyvtárból könyvet lopni nem bűn.

Most újra megnéztem a borítót és bevillant, miközben az oldalait lapozgattam. Gyönyörűséges egy könyv kívül, belül. Néhol vannak benne unalmas és vontatott részek, de igazi unikumi darab. Amint lesz pénzem biztosan meg fogom venni ezt a könyvet. Nem maradhat le a polcomról. Sajnálatos módon akciósan sehol nem láttam úgyhogy várnom kell amíg lesz pénzem vagy várnom kell amíg le nem értékelik. Egyszer úgyis megszerzem szóval nem tud elmenekülni előlem.

Érdemes megvenni, ha telik rá.. ha nem akkor a könyvtárban is biztosan meglesz legalább egy példányban és onnan ki lehet kölcsönözni.

A minap szállok fel a buszra, amelyikkel szokás szerint járok a suliba. Már régóta nem ért efféle atrocitás, de úgy tűnik, hogy az univerzum megint arra sarkalt, hogy teszteltesse velem a tűrőképességem.
Szállok fel a buszra és egyből kiszúrom azt a húsz körüli két cigány fiatalt - egy fiút és egy lányt; akiket úgy érzem, hogy valahol már láttam. És aztán egyből elkezdenek nagyon hangosan beszélgetni rólam. Azt mondja a srác, aki olyan 160-165 körüli lehetett, eléggé cingár, inas alkatú, hogy fiú vagyok-e vagy lány, mert úgy látja, hogy nincsenek cicijeim, bár ő a csöcs szót alkalmazta és az egész beszédkészsége meg az, ahogy törte a magyart, nagyon sértően hathatott az ember fülére. Szóval már akkor tudtam, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni. A modora, ahogy alkalmazta a szavakat, a kötőszavakat a beszédében, a mondandójában. Az ember megszólal és bumm! Egyből le lehet venni, hogy milyen szándéka van. Legalábbis legtöbbször ez érződik, ha egy picit jobban odafigyelünk.

A csaj hangját valamennyire azért elnyomta a busz moraja, de a srácé nagyon hangos volt. Ő tényleg nagyon magas tónusban beszélt. Aztán hallom, hogy ,,nincsenek csöcsei", hallom hogy ,,milyen magas", hallom, hogy ,,nincsenek rajta ékszerek" és aztán még mondtak valamit, de én úgy gondoltam, hogy ennek nem tulajdonítok semmilyen figyelmet sem, mert teljesen értéktelen és haszontalan beszélgetés volt a számomra. A hangok és a hanglejtések alapján meg aztán főleg nem akartam hallgatni azt a támadó ,,ugatást", ami a busz hátuljában zajlott. Én azt hiszem, hogy kettővel ültem előttük. Ők beterítették a hátsó ötös ülést.

Percek telnek, múlnak. Ülök a buszon, hallgatom a zenét, már nem annyira hallom mit beszélnek, mert a busz motorjának a zaja és a fülembe dugott fülhallgatóból kiáramló muzsika azt teljesen elnyomja. A következő pillanatban egyszer csak valaki megkopogtatja a vállam és odaordít a képembe azzal a szöveggel, hogy: ,,-Hé! Te fiú vagy vagy lány?!"

Nem tudom, hogy mi zajlott le bennem, de valami teljesen megváltozott.

Hátranézek a csajra, aki vicsorgó pofával néz rám, utána visszanézek a srácra, végignézek rajta és a beszélgetés tulajdonképpen megkezdődik vagy inkább folytatódik - az én részemről is.

-Micsoda kérdés ez?! - szólalok meg eléggé felháborodottan miközben tartom a szemkontaktust és látom a roma srác szemében, hogy jobban meg van ijedve, mint én; holott ő mászott bele a személyes terembe.
-Azt kérdeztem, hogy fiú vagy-e vagy lány?! - üvölt rám még egyszer.
-Mégis mit képzel magáról, hogy csak úgy idejön és elkezd engem itt tapizni, utána meg még le is tegez?! Ismerjük mi egymást?! Hogy gondolja azt, hogy csak így idemasírozik és ilyen kérdéseket tesz fel nekem?! Szégyellje el magát!

Erre a srác csak néz, én várom, hogy legyen valami, lélekben már a csoportos bunyóra készülök, mert ha megtámad akkor még szép, hogy megvédem magam és, ha kell akkor rúgok, ütök, karmolok, kapálózok, amit csak lehet - mert nem szabad, hogy az ember csak úgy elbújjon és ne védekezzen, ha épp támadás éri - nem szabad csendben maradni - erre a srác megvillantja sárgás alsó fogsorát aztán egyszer csak megfordul és hátrafut, vissza a csajhoz.

Na most ez mi volt?! Kedvesem! Ha ilyen nagy a szád akkor szállj be egy kis vokális bunyóra. Én benne vagyok.

Annak ellenére, hogy a szívem a torkomban dobogott, az adrenalin termelésem a maximumom volt, ez az első eset, hogy valamilyen módon, a tetőfokán állva, de mégis higgadtan, tudtam kezelni a helyzetet. És ez jólesett. Később mikor szálltak le, már felém se néztek; többet már nem beszéltek rólam a buszon sem, egyszerűen csak elkussoltak, ha  szabad ezt az informális szót használnom.

Felhívnám a figyelmeteket arra, hogy tanuljatok abból, amiből most én is tanultam, hogy merjetek kiállni magatokért, és hogy nem szabad félni, mert amelyik kutya ugat az valóban nem harap. Csak diplomatikusan kell bekapni a másikat, ha arra kerül a sor. Nem szabad meghúzni magunkat és nem szabad behódolni a terrornak. Fel kell állni és ki kell állni magunk mellett.

Legkedvesebb irodalom tanárnőmnek!

Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sose látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod

(Guillaume Apollinaire)

Március óta nem született új bejegyzés. Okkal hagytam itt az oldalt, mindazonáltal okkal is tértem most vissza.

Nagyon sokat gondolkoztam. Azon, hogy töröljem-e a blogot, hogy maradjon-e elérhető, hogy letiltsak-e belőle néhány korábbi bejegyzést.. vagy hogy egyáltalán mi legyen a jövője.

Be kell valljam, hogy nem szoktam (egyáltalán) visszaolvasni - sőt soha nem is olvastam vissza, és nem is fogok, egyetlen korábbi bejegyzésemet sem - mert úgy gondolom, hogy a múltunkat le kell zárnunk és, ami tegnap történt az maradjon is ott. Éljünk a mának és próbáljuk meg szebbé tenni a jövőnket. Ami megtörtént, megtörtént. Végül erre jutottam. Ne szégyellje magát az ember. Ha egyszer valamit elkezdett akkor azt fejezze is be illedelmesen.

Nem tudok nektek semmi újat mondani. A magánéletemet nem szívesen osztom meg... senkivel. Keserédes szájízzel mondom ezt, mert a nyár alatt és a magam figyelmére eltöltött idő keretében új dolgokra jöttem rá. Így 22 évesen, úgy érzem, hogy még mindig nem vagyok teljesen felnőtt.. talán csak most kap el ez a ,,paradicsomi, paprikai" érés - ha értitek, ha nem - és talán még csak most közelítek ahhoz, hogy kialakítsam a saját életterem.

Azt hiszem, hogy a művészi hajlamaim is érettebbek, mert sokkal szentimentálisabb lettem. Nagyon sokszor törnek fel belőlem érzelmek és nagyon sokszor vagyok hirtelen haragú, dühös.. és máskor meg elengedem és megbocsátok és szeretek, mint régen. Mégis most minden olyan más. Lehet, hogy közrejátszik, hogy már egy hete nem láttam a napfényt, mert folyton csak esik, meg esik, meg esik és az emberből ez kihozza a depressziót. Tényleg nem tudom vagy csak nem akarom tudni.

Néha dühös vagyok magamra, mert engedek a félelmeimnek. Ezek mindig feljönnek. Újra és újra előbukkannak. Van, hogy nagyon erősnek és magasnak mutatkoznak, hogy rám tudjanak ijeszteni, én meg halogatom, hogy majd legyőzöm őket, majd ekkor majd akkor és aztán elhatalmasodnak felettem. Ezt soha nem szabad hagyni. Remélem, hogy az én káromon majd tanul az, akinek hasonló problémái vannak. Sokkal rosszabb, ha az ember halogatja. Ha gyorsan túl vagyunk a dolgokon, ha egyszerre belemegyünk a félelembe, akkor megoldhatóbb és átláthatóbb az egész háttértartalma: hogy miért is alakult ki ez.. és ha újra kialakul akkor meg megint bele kell menni és le kell győzni. Őrület. Valóban nagyon dühítő, hogy az ember megbirkózik az egyik félelmével és aztán újra előjön és aztán megint legyőzi és megint előjön. Egy véget nem érő harcnak néz ki ez az egész, amiben nem szabad soha feladni.

A másik a megfelelési kényszer. Mégis miért érdekeljen minket, hogy ki mit mond rólunk?! Nem szabad! Én a nyár alatt ezt is megtapasztaltam. Valamiért érdekelt, hogy ki mit mond. Hogy ki mit gondol. Erre nem szabad figyelni. Ezekkel a félelmekkel, ezekkel a kétségekkel nekem most újra le kell számolnom és újra szembe kell néznem és remélem, hogy a mellettem élvő frontvonalakon mások is felsorakoznak és ugyanúgy tesznek, mint én, mert nem szabad, hogy kiszolgáljuk a félelmeinket. Ha valamitől félünk, azt meg kell tennünk. Fel kell vállalnunk azt, amit gondolunk, hogy miről mit gondolunk. Fel kell szólalni. Még akkor is, ha az egész játszma egy olyan, amiben egyedül vagyunk több száz ember ellen. Szerintem sokszor érez így az ember. Nem szabad becsatlakozni a nyájba, csak azért mert az jobban hangzik vagy mert ott már mások is vannak. Nem hagyhatjuk, hogy egy birkapásztor terelgessen minket, akiknek saját teste, lelke, elméje van. Mert mi emberek képesek vagyunk arra, hogy szeretet adjunk, hogy megbocsássunk, hogy elfogadjunk, hogy támogassunk, hogy adjunk, hogy segítsünk és ezeket a dolgokat nem veheti el tőlünk semmi. Bármi is történik. A tudás hatalom. Az adni tudás még hatalmasabb.

A jövőben újra szembenézek a félelmeimmel és sikeresen le is fogom őket győzni. Ez úgy gondolom, hogy megér majd egy misét. Hátha segítek másoknak is elindulni, akiknek nagyobb félelmeik vannak.

Transz dolgokat illetően nem jutottam sehova. Egész nyáron munkát kerestem, beadtam ide-oda vagy több tucatnyi önéletrajzot, de nem hívtak vissza sehonnan. Nem kellettem senkinek. Szabadidőmben pályázatokra jelentkezem, írok, alkotok. Nemrég meghívtak egy divattervezői estre, amelyre ruhát terveztem. A ruha egyébként sajnos nem jutott be a fő-fő kategóriába, de vigaszdíjként meghívtak a flancos estre. Nem megyek el, mert nem az én világom és Pest vagy 200 km-re van innen, szóval.. esélytelen.
Első műfordításomat elküldtem egy könyvkiadónak és várom a pozitív visszajelzésüket. Közben dolgozom az első nagy regényemen, amellyel addig-addig fogom dobálni a kiadókat, amíg ki nem adják. Ha kidobnak az ajtón, majd visszamászok az ablakon! Mindeközben az HBO-nak is írtam egy szövegkönyvet. Utóbbi eredményéről decemberben kapok választ.

Ezeket leszámítva pedig megpróbálok sokat sétálni, a természetben lenni, andalogni, gondolkodni, elmélyülni, meditálni, tisztítani és mélyeket lélegezni. Törekszem a békére és a harmóniára. Tegyétek ti is ezt.

Ui.: a poszt címe csak úgy jött a semmiből... ne is kérdezzétek!