A ma esti interjúban egy igazi művészlélekkel beszélgetek akit kicsit kifaggatok, akibe kicsit beleturkálok és ő korlátok és feszélyezettség nélkül válszol bármire is mindenre amit csak megkérdezek tőle.

Ismerkedjetek meg Danival aki lelkének kitárása mellett még egy csodálatos művel is megajándékozza az oldalt:

Magyarország mely felén élsz? Hol élsz?

Budapesten születtem, és itt is élek.

Mi az amit szeretsz itt?

Alapjába véve szeretem országunkat. Imádom a tájainkat, ételeinket, költőinket, zenészeinket, főleg az alteres fronton, a Magyar nép kreativitását, és azt pár kivételes embert, akikre joggal lehetünk büszkék.

Mi az amit kevésbé szeretsz itt?

A rendszert, az agymosást, ami körbeövezi, na azt már nem szeretem. Próbálok minél kevesebbet foglalkozni a ténnyel, hogy mind politikailag, mind hazafias összetartásban a béka feneke alatt vagyunk. Sajnos azzal is tisztában vagyok, hogyha egyszer majd tényleg "felnövök", és belekezdek a saját kis, egyenlőre elég homályos végletű, nagybetűs életembe, akkor sokkal nehezebb lesz efelől eltekintem. Hiszen, ha az ember saját magára van utalva, minden sokkal könnyebben letudja taglózni, manipulálni, és ezt sajnos ki is használják az erre "szakosodott" emberek...

El tudnád képzelni az életed máshol? Más országban? Más körülmények között, és ha igen akkor hol és milyen körülmények között képzelnéd el szívesen?

Nem tudom elképzelni az életemet máshol. Persze sokkal racionálisabb lenne külföldön élni, de én nem tervezek ilyesmit. Nem is vehetem számításba bizonyos körülmények miatt. Talán a későbbiekben ez problémát fog jelenteni, nem tudom. Ameddig nem érzem azt közömbösséget, és kínt, ami az országunkat uralja, addig nem zavar. Viszont ha valaha is arra szánnám magam, hogy továbbálljak, akkor Angliába mennék. Azért mondom, hogy rá kéne szánnom magam, mert nagyon is sajnálnám itt hagyni ezt az országot, nem úgy mint a legtöbb kortársam, akik teljesen természetesének tartják a HAZÁJUKból áttelepedni egy teljesen más országba, és új életet kezdeni. Szóval nagyon megtudd lepni a hezitálás hiánya manapság. Az emberek mindenre rábólintanak, tényleges gondolkodás nélkül, és ez nem csak a fiatalokra igaz.

Mi az amit a szabadidődben csinálsz és szeretsz csinálni?

Ugyebár verseket írok, néha gondolatfoszlányokat, stb. Emellett fotózok alkalmanként, és most hogy itt a tavasz tervezek megint sokat bringázni. Zenei szeretetemnek köszönhetően valamennyire zongorázok is. Imádom zenét, zenebolnd vagyok. Hát összesen kb. ennyi. Nem sok hobbim van, de legalább van, és szeretem csinálni ezeket, szerintem ez a lényeg. Sokaknak még ennyi se jut, mint nekem, szóval nem panaszkodok, kiélvezem a szabadidőmet, amikor az említett tevékenységeknek hódolhatok.

Mi az amire nincs időd, de nagyon vágysz arra, hogy legyen rá?

Saját magamra, de úgy igazán. Empatikus ember vagyok, és a gyerekkorom miatt lelkileg elégé érzékeny. Bevallom nem tartom magam a férfitársadalom mintapéldájának, de nem is akarok az lenni. Próbálok boldogan élni, elfogadni magam folyton-folyvást, olyannak amilyen vagyok. Ebben nagyon sok minden hátráltat, de tudom, hogy egyszer majd végleg kibékülök magammal, ahogy a világgal is...

Szingli vagy vagy sem?

Jelenleg van barátnőm, akivel szerintem elég harmonikus a kapcsolatunk. Nem azt mondom, hogy ezelőtt bővelkedtem a párkapcsolatokban, mert ez nem igaz, de nagyon örülök, hogy egymásra találtunk. Értékel, meghallgat, és hihetetlenül szeret, én pedig igyekszem ezt viszonyozni, és persze én is így érzek iránta. Muzsám is egyébként, amire néha nem gondolnának az emberek, mert nem csak szerelmes versekkel ihlet meg.

Ahogy leskelődtem láttam, hogy te egy versíró lélek vagy. Szeretsz verseket írni ugye? Mennyire? Mi az ami leginkább meg tud téged ihletni? Melyek azok az érzelmek amelyek egyszerűen arra késztetnek, hogy megfogalmazd őket? Mióta írsz? Mikor írtál előszőr verset? Milyen érzés verset írni? Leginkább személyes érzéseket fogalmazol meg, vagy írsz másról is? Értem itt, társadalom, természet stb. Van-e kedvenc versed magadtól! Ami nélkül nem tudsz élni. Ami úgy érzed, hogy a legtöbb energiát vette el tőled. A legtöbb érzelem van benne. Melyik az a vers, másold be ide kérlek.

Nagyon szeretek verseket írni, talán azt is mondhatnám, hogy számomra ez a legjobb módja az önkifejezésnek. Az, hogy mi tudd megihletni, általában változó, de van amikor teljesen magával ragad egy bizonyos érzés, gondolat, elmélet, kép, dal, emlék, konklúzió, stb, és az is megesik, hogy az említettek csak úgy áramlanak belém, és ilyenkor mindenféléről írok, legtöbbször összevissza, ezért is lesz zavaros egy bizonyos versem. Vannak kedvenc témáim persze, ilyenek a halál, üresség, szerelem, boldogság, idő, és a magány. Egyébként most leszögezném, hogy nem tartom magam költőnek. Megtehetném, mert manapság bárki mondhatja, hogy az, de attól még nem válik azzá. Szerintem költővé kell válni az embernek, át kell változni. Elérni egy olyan állapotot, amikor azt mondhatja magának, hogy annyira behatározott, olyan magabiztossággal ír, legyen szó bármilyen témáról, az megállja a helyét, akkor is, ha a költő érzelmei illabilisak. Nagyon nehéz szerintem ezt elérni. Ráadásul ez egy olyan titulus, amivel sokan visszaélnek, kihasználják, és nekem ez nagyon nem tetszik. Röviden összefoglalva költőnek lenni mainstream, és (vagy) hipszter dolog lett manapság, mindezt úgy, hogy művészit ágazatként egyre kevésbé ismerik el. Régen, főleg az ókori görögök idején, egy szakmának számított írónak, költőnek, filozófusnak lenni, csakhogy az akkori kulturális igények sokkal nagyobbak voltak. Visszatérve rám, körülbelül másfél éve írok verseket, talán egy kicsit régebb óta, csak anno még nem jegyeztem fel őket. Aztán szép lassan rendszereztem, megszerettem versírást, és azóta is a rabja vagyok, és igen, van kedvenc versem magamtól! Ez meglepő amúgy, mert nem is olyan régen még nem volt. Talán nem ez a legszemélyesebb, legszentimentálisabb versem, de minden bizonnyal a leghosszabb, és a legtöbb energiát igénylő szerzeményem. Egy hatalmas zenészről, és példaképem életéről szól, amolyan életrajzi vers. Ez lenne az:


John Lennon balladája


Ült a kis szobájában,
nincs számára George bácsikája,
ki apja helyett apja volt,
mára már a felhőket járja,
tudta hogy ott van, érezte,
s szíve sajgó fájdalma folyton azt kérdezte:
”Mit tévő legyek?”
”Kivel osszam meg ezután kicsinyes életem?”
Választ várt azonnal, de az nem jő,
fejét lehajtván asztalára dől,
sír, mint egy öt éves,
pedig hamarosan felnőttkorra esélyes.


Kikecmereg a konyhába,
meglátva Mimit, nagynénjét,
kockás terítővel könnyes együttlét,
kezével lassan simogatja,
mindig erősnek látta,
most viszont megtört,
ahogy benne is minden pillanatnyi álma.


Napokig csak gyász, gyász, és gyász,
másra nem jut idő, energia már,
mindaddig, míg hírt nem kap afelől,
anyja a városban él, azt hitte elhagyta őt,
de ennél sokkal komplikáltabb az előzmény,
s csak később tudja meg igazából mi történt.


Öt éves volt, mikor apja elhagyta,
döntés elé állították szülei,
kivel szeretne együtt maradni, mivel külön vállnak,
mily balga egy kisgyermeket ilyenek kitenni,
apját választotta, de anyja könnyei,
gyermeteg lelke utána szaladt,
ezután apját sokáig nem lelte.


Julia kedves, fiatalos nő volt,
szeretett sütni,
szerette a zenét,
bendzsóztak együtt esténként,
s John bánata hamar útra kélt,
feledett, mert volt kiért.


Bandát alapított,
úgy döntött erre szánja életét,
egy szép napon találkozott Paul-al,
barátság kezdete volt ez,
két külön egyéniség,
mégis meglelték mi szívükben ver üdén,
mindkettőjük hallgatott, figyelt, s talált zenét.


Hitte a magány végre nem lehet állandó,
de akkor valami olyasmi történt,
melyről sosem hitte, hogy várható,
meghalt Julia, meghalt a drága,
s minden öröme vele vágtat,
a mennyország kapujáig,
hol tétlenül állhat,
bánatként tér vissza, de fényes a lángja .


Megint gyász, hát miért büntet engem az Isten,
gondolván magában, miközben körülötte semmi sincsen,
csak ő, s visszatérő bánat,
kilép a szabadba, mi napsütést áraszt,
neki mégis eső esik így júliusában.


Menekül, támaszt nyer egy baráttól,
Paul kinek anyja tizennégy éves korában elpártolt,
újabb kapocs, mely erősebb mindennél,
tán ezért is tőrt előre e két merész,
s szomorú, tény, de legalább erény.


John élvezte a rock’n’roll-t,
a barátokkal, zenével együtt töltött időket,
viszont érezte hiányoznak a lélektápláló kedélyek,
akkor jött ő, Cynthia, aki miatt bejárt betűrajzoló órákra,
pedig ki nem állhatta az unalmas, értelmetlen blablákat,
miatta megérte, már nem bánta hiába,
úgy érezte kettőjük szerelme lelki békére találhat.


Közben jött még egy daliás,
George a legifjabb,
gitár tehetsége egyből felillant,
bekerült a bandába,
majd jött a különc, Ringo is,
dobok mögé került,
s a Beatles létrejött, mint igaz kincs.


Hírt kapott hősünk, hogy kedvese teherbe esett,
fiút szült, anyja után Julian lett a neve,
s mivel talpig úriember volt, elvette Cynthiát,
házasságukról nem tudhattak a rajongók,
producerük Brian, így vezette félre a sajtót,
higgye mindenki azt, John, és a többiek szabad prédák,
kikre rávetődhet az összes fanatikus leány,
bánták is a fiúk, hisz nem igaz arcukat mutatván,
nem tudhatja a világ szívük kikért rajongán.


Olyan sikereket ért el, amikről álmodni sem mert,
berobbantak a köztudatba, és mindenki mondogatta:
- “A Beatlest ismerni KELL!”
Ikonná vált, s majdnem olyan népszerű lett, mint Jézus,
saját maga mondta ezt, emiatt sokáig csak balhét lelt,
bocsánatot kért mindenkitől, elismerte hibázott, de már tanult,
s többet ilyen nem lesz,
hiába hibát megint hibára pakolt,
megismerte egy kiállításon Yokot…


Róla később, most viszont legyen szó arról,
hogy producerük, Brian alól kiesett a mankó,
eltávozott örökre, persze John kétségbeesett,
ahogy a többiek is,
ki lesz aki tovább pártfogolja, egyengeti?
Annyi halált élt már meg szegény pára,
s hitte mindenki, hogy az élete a boldogság vára,
drogok, zene, pia, csajok, hihetetlen siker,
mi másra vágyhatna még a sok kishitű ember?


Tehát Yokoval rossz vizekre eveztek,
egymásra találtak, s ő lett az új szerelme,
és mivel házasságtörést nem akart elkövetni,
így hát elvált Cynthiától,
hisz már nem volt benne meg az,
miről egykoron hitte szálló
végtelen energia,
hiába kereste,
nem lelte,
mannája immáron más szívében eredet.


Emiatt sokat vitázott Georgeal, Paulal, Ringoval,
mielőtt elvált mindenki úgy gondolta,
Johnra rossz hatást gyakorol az ő kis Yokoja,
régi feleségét egyébként sokszor bántotta,
nem volt erre büszke,
minthogy arra sem,
hogy fiát Juliant hanyagolta,
s kapcsolatuk csak később vált jobbra.


E két esett, Brian halála,
Yoko, és a többiek között álló folytonos vitája,
annak eredménye lett,
hogy a Beatles sajnos feloszlott,
a nézeteltérés egyre több lapot oszt,
mindenki belátta,
jobb lesz ha mostantól külön utakat járnak,
John az életét innentől fogva mindenestül szerelmének szánta.


Boldogság övezte őket körbe,
bár Paulal szinte csak a legvégén békültek ki végleg,
eme bánatát hamar megtörte,
a hír miszerint még egy gyermekkel lesz gazdagabb,
olyan örömet okozott számára, mely elhavaz,
csak gyűlik, gyűlik apai szemei előtt,
elfejtvén elveszett barátokat,
Sean vált a középponttá, hisz ezt lett neve,
Juliannal is foglakkozott végre,
idősebb fia legnagyobb örömére.


A maga módján élte az életét,
békét hirdetve a föld kerekén,
nem akart ő semmi mást,
csak hogy legyen békével,
és szeretettel teli a világ,
ezért harcolt, ez lett az új célja,
közben a zenéről sem mondott le,
sőt belegyúrta.


Egy decemberi este mit sem sejtve,
s bár viccből mondta már,
a halál úgy jön majd vele szembe,
miképp valamiféle bolond, őrült fogja megölni,
nem is gondolta, hogy tényleg ekép valaki képes őt lelőni,
David az antihősünk, ki lemezét szerette volna szignózni,
könyvesboltba megvásárolta J.d. Salinger Zabhegyezőjét,
és első lapjára írta: “Ez a vallomásom”
s azt olvasta míg a szörnyű esett meg nem történt.


Majd később, mikor John háza előtt várta az újabb találkozást,
meglátta Yokot kinek odaköszönt szinte félelmetesen higgadtan, lazán,
szólott a gonosz: “Mr. Lennon?”
Golyók záporoztak amott,
mint politikusok hamis szavai,
öt lövést kapott, ki már így is eleget szenvedett,
s tán akkortájt egészen jól állt a szénája mindenkivel,
még apjával is,
aki túl későn kezdett vele foglalkozni,
hát halott, úgy tartják a mendemondák,
kérdezték tudja e ki ő,
utolsó szavai ezek voltak:
“John Lennon a beatle”.


Mikor végre nyugalomra lelt,
végső nyugalmat talált,
ráköszöntött, és kezet is fogott vele a halál,
nincs ma már ő, hatalmas űrt hagyott maga után,
kitölteni senki nem képes már,
csakis a zene amit benne hagyott,
az élettől sajnos sok pofont kapott,
szerintem valahol még most is ragyogsz,
talán fent az égen,
ha éneklem valamelyik dalod,
köszönöm John, bár nem ismerhettelek,
de ha esetleg majd találkozunk,
átnyújtom neked kezem, és minden tiszteletem.

Nincs olyan versem, ami nélkül nem tudnék élni, viszont nélkülem egy versem se élne, létezne... Ebbe érdekes belegondolni, mert ha ez fordítva igaz, akkor talán azt kell mondjam, hogy a verseim nélkül nem tudnék élni, mivel nem is írtam volna meg őket, ergo nem az lennék, aki most vagyok. Néha hajlamos vagyok nagyon elvont irányokban gondolkodni, szóval ne haragudj ha esetleg összezavartalak, de azt is megértem ha teljesen nonszensznek tartod az utóbbiakat.

Milyenek a mindennapjaid?

A hétköznapjaim néha unalmasak, legtöbbször egész jók, és elviselhetőek, átlagosak, de mégis van bennük valami izgalmas. Múltkor például sétáltam barátnőmmel az OMSZKI tóparton, és láttam egy fehér gomolyfelhőt, amiből felhőfoszlányok, amolyan füstszerőség szállt fölébe, bele egy másik felhőbe, ami viszont fekete volt. Csodálatos, invertált látvány volt, és én észrevettem. Nem nagy dolog elmondva, de én úgy hiszem sok ember fizetne azért, hogy ilyet láthasson... Szeretek otthon elmélkedni, a fotelemben születnek legtöbbször a verseim, egyik barátom el is nevezett "fotelkötőnek". Én ezen persze nagyot nevettem magamban, mert végül is teljesen igaza van.

Szeresz itt és így élni?

Ez egy igazán nehéz kérdés. Is-is. Szeretek itt élni, mint már említettem szeretem a hazámat, de az ellenérvek, amiket szintúgy felsoroltam megnehezítik a körülményeimet, döntőkészségem. Sajnos csak elvegetálni tudok ezzel a szeretettel, nagyon sok mindenek kéne változnia ebben az országban, ahhoz, hogy "szerelmes" tudjak lenni belé, bár kötve hiszem, hogy ez bárhol is lehetséges lenne, nem Magyarország a kivétel, mindenhol megvan mindenkinek a maga baja. Példának okáért nem olyan rég történt Bostonban az a bizonyos katasztrófa, biztos hallottál róla. Minálunk mindenki panaszkodik mindenféle kis apró hülyeség miatt, és bele sem merünk gondolni milyen lehet egy ilyesmit átélni.

Mi az ami igazán boldoggá tenne téged?

Boldogabb lennék, ha rátalálnék valami célra, amit igazán szeretnék csinálni, és jó is lennék benne. Igazából nemigen vágyok másra. A pénz nem érdekel, csak gyakorlatias értelemben. Igazi örömöt még sosem okozott nekem, és úgy gondolom, hogy nem is fog.

Van-e olyan karakter, színésznő, színész, zenész vagy egyéb személyiség aki inspirált téged, inspirál téged vagy úgy érzed, hogy életed végéig csak ő fog a példaképed lenni. Van-e példaképed? Ki? Miért? Miért szereted őt?

Elég sok példaképem van, főleg zenészek. Paul McCartney, ugye John Lennon, Jean Michel Jarre, Michael Jackson, Noel Gallagher, Sting. A kortárs, vagy inkább modernebb zenészek közül is akad pár, például Jack White, Dan Auerbach, és Chris Martin. Magyar zenészeket teljesen különválasztom a külföldi palettától, elég sokat tartok számon, és számottevőnek: Beck Zoltán, Kiss Tibor, Lovasi András, Péterfy Bori, Dj Titusz, Zagar, Yonderboi, Hajós András, és még sokan mások. Színészek közül Johnny Depp, Hugh Larry, Robert Downey Jr., akik egyébként zenészként sem utolsóak. Ó igen! Nagyon szeretem a pszichológiát, Popper Péter, és Dr. Csernus Imre munkásságait, tanításait, meglátásait meg főleg. Csernustól a Bevállalom! , Poppertől pedig Lélekrágcsáló valami zseniális! Ajánlom esetleg a figyelmedbe, ha érdekel az ilyesmi, és esetleg még nem olvastad.

Mik az álmaid? Oyan álmok is lehetnek amelyek így egészen impossziblisnek tűnnek a távolból nézve.

Hát nemigen vannak álmaim, vagy vágyaim. Vagyis vannak, de azok szerintem megvalósíthatatlanok. Most már legalábbis azok... Előbb kellett volna észbe kapnom, hogy mit akarok az élettől. Szívesen lennék egyébként zenész, pszichológus, valamilyen tanár, régen pedig informatikus, meg fotós akartam lenni. Tíz év múlva pedig egyáltalán nem tudom magam elképzelni, mivel jelenleg tehetetlen vagyok. Értem ez alatt azt, amit eddig is ecseteltem, és bárcsak ne így lenne, de nincs sok minden ami motiválna, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy a kényszer fog egy idő után...

Mivel én is tagja vagyok a csoportnak, ezért egyszerűen muszáj hogy ilyen kérdést fel tegyek mindenkinek aki megforul a postafiókomban egy interjú keretéig:
Az ország azon területén ahol élsz, te mit gondolsz, az emberek többsége hogy áll hozzá az LMBT témákhoz? Elutasítóak vagy megértőek? Tudsz esetleg példákat is mondani valamelyikre vagy épp mindkettő esetre?

Sajnos ez még egy nagy probléma Magyarországgal, hogy mint a rasszok, mint a szexualitás elfogadása terén hihetetlen begyöpösödtek vagyunk. Az én ismeretségi körömben is vannak sajnos olyanok, akik megvetik a mindkét említett behatárolt kisebbséget. Manapság ez szinte elkerülhetetlen. Viszont nagy kár, hogy a kisebbség szót kell használjam, de ez a közéletbeli helytálló megnevezése. Matematikailag valóban kisebbségről beszélünk, de attól még minden más szempontból teljesen egyenlő emberekről van szó. Ennyi erővel a politikusokat is mondhatnánk kisebbségnek, csak mert nincsenek olyan sokan..? Nem tesszük, mert náluk van hatalom összes formája....

Melyik a kedvenc évszakod? Miért? Mit szeretsz benne?

Tavasz a kedvenc évszakom, ami most nagyon úgy néz ki, hogy elmarad. Emiatt kicsit szomorú is vagyok, mert már szinte nyári időjárás van, és amikor kilépek az utcára érzem, hogy az emberek teljesen ráálltak a nyári hullámhosszra és persze én is, ugyanúgy belegyúródok ebbe. Félreértés ne essék, imádom a nyarat is, de a tavasz az örök févorit. Ilyenkor sok az újdonság, a zöld, friss, kellemes, és valahogy benne van a szerelem a levegőben... Lehet, hogy ezt csak én érzem, de ha így van, akkor egy kicsit sem bánom.

-----------------------------------------------------------------------------