Úgy érzem, hogy életem egyik legérzékenyebb, legérzelmesebb és legdrámaibb posztját fogom megosztani ma este. Nem is tudom, hogy hányszor kezdtek el potyogni a könnyeim miközben leírtam a lentebb olvasható sorokat, amelyek nem rég történtek meg velem, amelyeknek nemrég kellett, hogy fültanúja legyek.
Találd ki ki jön ma vacsorára!
-Te nem vágysz vissza néha? -Hova? -Azokba a napokba amikor nyaranta keltünk reggel 7-8 körül és összepakoltuk minden cuccunkat amit csak lehet és mentünk ki, mentünk amerre láttunk. Amikor fiatalok voltunk és egész nap csak kint játszottunk. Amikor anyukáink azt sem tudták, hogy merre vagyunk, hogy merre játszunk, hogy merre futkosunk és csak késő este jöttünk haza. Amikor egész nap csak hülyéskedtünk vagy bűbájos boszorkákat játszottunk, amikor a hídnál szórakoztunk és lökködtük egymást meg fogócskáztunk. Amikor ide-oda bringáztunk és semmivel nem kellett foglalkoznunk. Amikor nem kellett azon aggódnunk, hogy mi lesz velünk, hova megyünk vagy hogy jaj istenem mi lesz belőlünk. Amikor mentünk tanárosat, boltosat meg buszsofőröset játszani és biciklin cipeltük egymást. Amikor kincskeresőset játszottunk vagy befutottunk a kukoricásba és az volt a feleadat, hogy elkapjuk a másikat és a bátyád meg mountain bike-kal jött be utánunk a kukoricaföldre. Vagy amikor Lia udvarán a kisöccse késsel kergetett minket vagy amikor plázacica csajszi szabotálta a Halloween partikat mindenféle hülyeséggel. Amikor sírtunk.. mikor épp sírtunk. Azokba a pillanatokba amikor háromszor is rálöktük véletlenül Lilla lábujjaira a vastag tölgyfapadot és ő csak nevetett kínjában miután sírt a fájdalomtól.. és mégsem tört el egy lábujja sem. Amikor összevesztünk, amikor kiabáltunk egymással és a végén azon visongtunk, hogy hogyan kiabálunk a másikkal mérgünkben és hogy milyen hülyék vagyunk mi. Te nem vágysz vissza néha? Mert én mostanában nagyon sokszor vágyom azokra a napokra. -De. Sokszor vissza szoktam gondolni én is. És szívesebben vissza is költöznék. Szerintem nem is volt jobb azoknak az esti sétáknál, teásbökrékkel a kezünkben, amelyek csak úgy gőzölögtek és kivittük őket az utcára és úgy ittuk. Meg amikor futkároztunk és beszélgettünk egy jót. Amikor hülyültünk. Azok a napok olyan jók voltak. -Igen. És akkor még neked sem volt problémád a fiúkkal, az alkohollal, a cigire sem szoktál rá akkor és a drogra sem. És Liának sem voltak problémái az ivászattal meg a férfiakkal. Vágyom a régi barátságunkra. -Lia nagyon megváltozott. Nagyképű lett. -Hogy érted azt, hogy nagyképű lett? -Mindenkit lenéz. Túl van sminkelve.. meg az a kacsaszáj. -Ja, igen. Én is meglepődtem és nem értettem, sőt nem is értem, hogy miért csücsörít a szájával non-stop. Amikor ezelőtt láttam, nagyon megijedtem ahogy ott állt és olyan megvetően bámult mindenkire. Először el sem hittem, hogy ő az. A barátnője meg csak úgy állt mellette, mint egy pénisz a lakodalomban... Figyelj! -Igen? -Ha megváltoztathatnál valamit, te mit változtatnál meg? -Szerintem nem b*sznám így el az életem mint ahogy most teszem. És apuval is máshogy lennék.. ha akkor tudtam volna, hogy kórházba kerül majd ahol elhal a gyomra és meghal.. biztos vagyok benne, hogy többet lettem volna vele, hogy többet beszélgettem volna vele.. amikor nem tudtam akkor mindig csak garantáltan vettem azt, hogy ott van velem.. régen mikor fiatal voltam.. mindig azt hittem, hogy örökre ott lesz ezért nem is fordítottam különösebben arra időt, hogy rá szánjam a perceimet, hogy beszélgessek vele, hogy elmenjünk kocsikázni vagy bármi ilyesmi. Akkor azt hittem, hogy mindig ott lesz, mert az a dolga, hogy ott legyen, elvégre a lánya vagyok.. voltam. És a mai napig borzasztóan hiányzik. Az ölelése és a reggeli puszija a homlokomon. Hiányzik édeaspám.
~~ ~Joss:Savi, what are you doing? What's going on? -Savannah:Do you have the valet ticket I thought i had it. But i can't find it. ~Joss:I think it's in the room. Yo. I'm not letting you leave until you tell me what is happening. -Savannah:All day I've been obsessing about the flowers. Who are they from, Dom or Harry? Thinking that my destiny would somehow be decided by the name on that little card. And then i saw that family. ~Joss:What are you talking about? -Savannah:The family by the pool. The little boy and the dad. ~Joss:Okay, so? -Savannah:So... Joss, this entire time, I've been asking myself the wrong question... Who will star with me in my romance? But it's... it's not about that. It's about... a different kind of romance. The... romance of a family for this baby. You know, the kind we never had and always wanted. ~Joss:Well... so... what are you gonna do? -Savannah:I'm gonna go get those Genzide results. ~Joss:What? Right now? -Savannah:The baby's future depends on the name in that envelope, okay? And I have to find out so that I can at least try to make it work. ~Joss:Okay, but what about our weekend? -Savannah:Well, I'll just go and bring the envelope back and open it... with my closest friends. ~Joss:Savi... -Savannah:Just tell me where the envelope is. ~Joss:Uh, it should be in my nightstand. -Savannah:Uh, really? Not a safe deposit box or... Your undies drawer even? ~Joss:Look, I am totally with you on this decision, but I don't love the idea of the pregnant lady driving all the way back in the dark... Alone. All right? So just do me a favor. Sleep on it. You can always go in the morning, it's not like... The envelope's going anywhere. ~~
Tél óta nem írtam, így kissé furcsa visszatérni. Zolival már lassan négy hónaposak leszünk és annak ellenére, hogy vannak közöttünk konfliktusok mindig sikerül egyszerre leülnünk és megbeszélnünk őket. Bocsánatot kérünk egymástól, figyelünk egymásra.. azt hiszem révbe ért ez a dolog. Kezdünk összekorbácsolódni egymás mellett. Tetszik, hogy rávilágított nagyon sok érdekes apró hibámra; az egyik kedvencem például amit eddig észre sem vettem az az, hogy folyton közbevágok mások szavába anélkül, hogy végighallgatnám őket. Jól érzem magam vele. Szeretem őt. Nagyon sokat adott nekem. Folyton folyvást megpróbálja megkönnyíteni az életem. Azt hiszem, hogy idő kellett neki amíg végül teljesen megnyílt.. meg persze nekem is, mert a kapcsolatunk elején félve vagy meg sem fogtam a kezét a suli folyosóján és féltem, hogy ki mit szól majd hozzánk. Például ez sem volt fair vele szemben, mert ő mindenhol felvállalja, hogy engem szeret és nem is érdekli, hogy ki mit gondol.. Nekem ehhez például idő kellett. Végigvonulni a tanárok előtt, az osztálytársak előtt, a többi tanuló előtt a suliban úgy, hogy tudják kik vagyunk.. az olyan furcsa, érdekes, de mégis kalandra hívó. Vannak akik mosolyognak, vannak akik félrenéznek és vannak akiket nem is érdekel. Mindenesetre a suliban emiatt még nem értek minket attrocitások.
Kitavaszodott közben én pedig elhatároztam, hogy kevesebbet osztanék meg a magánéletemből itt a blogomon. Az ember magánélete mégiscsak a magánélete és tiszteletben kell tartani nem pedig kiplakátolni (mondjuk én bevállalom nem az a baj; most kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz ha így teszek).. én nem tettem magammal ezt. Most itt az ideje. Nem búcsúzom el, a legfontosabb hírekkel jelentkezem, remélem, hogy tudom majd segíteni az LMBT ,,kategóriába sorolható embereket" és remélem, hogy erőt is tudok adni; a kezeléseimet még mindig nem kezdtem el. Először legyen meg az érettségim meg aztán a diákmunkaközvetítőn keresztül - eddig úgy van - hogy lesz munkahelyen is, persze csak EFO-s ként, de legalább ki tudom fizetni belőle az érettségit és mehetek tovább egyetemre, hogy tanár lehessen belőlem és befejezzem az ,,átalakulásomat" (ezt is idézőjelbe tettem, mert szerintem mindenki úgy teljes ahogy van, ezzel arra célzok, hogy nem vagyunk cserebogarak).
Arra gondoltam, hogy majd írok arról, hogy hol voltam, mit csináltam, mi kell a kezeléshez vagy ilyesmi - mondjuk Fókusz riportot nem vállalok semmi pénzért - de remélem, hogy a leglényegesebb mindenkihez eljut: az pedig a segítség. Ne legyetek nyulak, mint én. Kifelé az életbe! Szeretettel, tisztán, ép testben ép lélek.
Anitának üzenem, hogy menjen ki a szobából, húzza el a függönyöket és ne szégyellje azt, hogy transznemű, ne meneküljön, hanem vállalja fel, járjon nyugodtan emelt fővel az után, az eget kémlelje, főleg mikor ilyen szép kék és süt a nap meg meleg van. Ja, és azt is, hogy valami Thai vagy kínai kaját egyen meg a plázában, mert mi is voltunk nemrég Zolival és be kell valljam, óckodtam tőle, rávett és isteni a mézes-csirkéjük Sprite-tal. Aha, és még valami: a Vampire Diaries-t cseréld le Carrie Diaries-re.
Plusz, tucatnak üzenem, hogy nézzen kevesebb szappanoperát a tévében, valamint, hogy magyarul így idézünk ,,...", mert ahogy ő idéz azt az angol nyelvben használják: "..."; magyarul helytelen, de azért édes vagy, puszillak.
Heninek azt üzenem, hogy sajnálom és remélem, hogy tényleg megbocsát és nem gondolja rólam azokat a dolgokat, amelyeket tudom hogy gondol.
Attilának is puszit küldök.
Az olvasóknak meg egy nagy ölelést és erőt. Remélem, hogy a jövőben is a segítségetekre lehetek, mert igazából az elején azért hoztam létre a blogot, hogy elmondjam ki vagyok.. de mostanra már inkább azért, hogy hátha (bárki, tényleg bárki) merít majd erőt belőle valamilyen módon.
Élvezzétek a tavaszt és ha idegesek vagytok hunyjátok be a szemeiteket, vegyetek egy nagy levegőt és számoljatok el lassan tízig aztán fújjátok ki.
Bekaptam egy golyót a frontvonalon, és elsősegély dobozra volt szükségem.
Régen éreztem már ilyet. Azt hiszem azóta nem volt ilyen mióta utoljára kirohantam a parkba és egy fa tövében ülve zokogtam. Fura volt újra érezni a fájdalmat, azt hogy most azonnal mennem kell, mert összeomlok. Furcsa volt újra érezni azt, hogy eltalált egy golyó, és furcsa volt rájönnöm arra, hogy a történtek után semmi nem változott: nincs olyan, hogy golyóálló lélek.
Átlagos keddi nap volt a mai. Istenemre se gondoltam volna, hogy ez fog történni velem. Készültem a suliba, lekéstem a buszt, kihagytam az első pár órát aztán kémiára beestem mikor épp feleltettek szóval akkor a többiek ettek-ittak susogtak s mindenki elvolt, én pedig azt hittem, hogy majd letelik ez a nap is, és mehetek haza. De a sors összefogott ellenem. Illetve.. inkább meséltem tovább.
De ahhoz, hogy tovább mesélhessem egy kicsit vissza kell, hogy tekerjek mindent. Előttünk (padtársam és én) ül egy negyvenes férfi aki arról híres, hogy mindenből viccet próbál csinálni, és közben el is hiszi magáról, hogy valóban nevettető. Olyan furcsa nagyon az egész krapek. A lényeg, hogy nem tudott rólam semmit, pedig már vagy milliószor említették a nevem az osztályban, de semmi.. valahogy nem jutott el az agyáig az egész. Fogalmam sincs. Nem is ez a lényeg, hanem az ami utána történt. Folyton kávézgatni akart meghívni amire én persze mindig nemet mondtam, aztán hogy segítsek neki privátban angol nyelvből mire én azt válaszoltam, hogy én csak itt tudok segíteni az iskolában, órák után, ha marad. Valahogy éreztem, hogy nyomult, de mindig lepattintottam, mert egyrészt túl idős volt, másrészt pedig negatívan komikus.. olyan buggyant volt. (Most ne értsetek félre, de ha valóban huzamosabb időt töltenétek a közelében szerintem ti is észrevennétek, hogy olyan szélfújta, napsütötte-szúrta alak.)
A tetőpont akkor robbant ki amikor leesett a kiosztott dolgozatom a padomról amire a tanárnő még óra előtt mondta, hogy mindannyian adjuk vissza, mert be kell még neki írnia a jegyeket a jövőben. Lesett a dolgozat, hapikám felvette, elolvasta a férfinevet rajta aztán kivitte a tanárnőnek miközben hangosan felolvasta. A tanárnő pedig rámmutatott.. a férfi elsápadt aztán visszajött a padjához, elénk állt padtársammal, mi csak ott ültünk, ő pedig kérdezte, hogy tényleg így hívnak-e. A kémiatanárnő az asztalra támaszkodott és elkapta a tekintetem. Kiolvastam a szeméből, hogy itt most lesz valami. Aztán realizálnom kellett, hogy a kémiatanárnő szemeiből kivett megértések valóban be fognak igazolódni a következő percekben.
-Téged tényleg így hívnak? -Aha. -De ez most hogy lehet? -Transznemű lány vagyok.. úgy lehet. -Akkor te most fiú vagy? -Nem. Hanem transzmeű lány vagyok, most mondtam. -De akkor most fiú vagy vagy lány? -Mégegyszer elmondom. Transznemű lány vagyok, az annyit takar, hogy női lélekkel születtem férfi testbe. -De most akkor biológiailag fiú vagy, nem? -Aha. -Fúúú, baszd meg! Ez durva! Én azt hittem, hogy csaj vagy! De most akkor te fiú vagy, nem? -Nem! -De fiú vagy! Fú baszd meg! Ez nagyon durva, hallod?! (itt harsányan felnevetett.. csak hallottátok volna azt a nevetést és azt az arcot.. mint amikor bohócot csinálnak valakiből.. zéró tolerancia, teljesen.. és nem hagyta abba..) -De ez most hogy lehet, hogy te fiú vagy?! -Nem vagyok fiú! Ha fiú lennék az azt jelentené, hogy annak is érzem magam. -Há' de ha biológiailag fiú vagy akkor fiú vagy, nem? -Tudod mit? Hagyjuk! -Hát baszod én azt hittem, hogy lány vagy, hallod?! -Hallom. -Én komolyan azt hittem, hogy csaj vagy, de most komolyan. -Jaj, Istenem.
(A szünet elkezdődött, a kémiatanárnő figyelmét elvonták pedig láttam rajta, hogy ő is végignézte volna az egészet, mert szerintem még ő sem tudja, hogy transznemű vagyok.. ha a tanáriban nem beszéltek rólam.. de majd mesélem tovább.. A szünetben bekapcsolódott Martina aki egy nagyon kifinomult és arisztokratív személyiség. Tényleg nagyon precíz és kifinomult, visszafogott, konzervatív, de mégis elegáns és törékeny megjelenésű fiatal lány aki odaült közénk, mert nemrégiben említette, hogy szimpatikus vagyok a számára, és jó lenne többet beszélgetni. Ő is szimpatikus, kedves, elfogadó, megértő személyiség. Miközben Martina elénk ült a szünetben, a bohóckó s közben szívemben tőrt forgató kabarés férfi mellé, a beszélgetés tovább folytatódott)
Martina:-Most Ausztriába járok ki dolgozni. Padtársam:-És az jól fizet? Martina:Hát 12-13 órákat dolgozok, de ahhoz képest nem. Viszonylag igen, de ahhoz képest amennyit dolgozol nem! (És akkor itt megint behörgött) -Te figyuzzatok már én azt hittem, hogy ez csaj, halljátok?! (És rámmutatott a koszos ujjával, majdnem kinyomta a szememet is) (De ami nagyon meglepett és mégjobban a padlóra dobott az a padtársam reakciója volt) Padtársam:-Ugye?! Én is először azt hittem, hogy csaj aztán utána mikor bemutatkozott jöttem rá, hogy fiú. (3 éve vagyunk egy osztályban.. padtársak és semmit nem jegyzett meg abból amit folyamatosan mondtam neki.. most már nem, ebben a pillanatban.. de akkor, ott amikor ezt átéltem.. borzasztó fájdalmat éreztem.. leírhatatlan volt. Mintha egyszerre előről és hátulról is leszúrnának. Martina? Ő meg csak forgatta a szemeit és láttam rajta, hogy igazán lehetne már dobni ezt a témát, és persze az sem tetszett neki, hogy a mellette ülő hapsi csak úgy a szavába vágott egy ilyennel. Martina arca elsavanyodott, én elővettem egy köteg zsebkendőt a táskámból és zsebre csaptam. Úgy éreztem, hogy most azonnal összeomlok.. össze fogok omlani édes istenem, és nem akarok az osztály előtt. Ki kell innen mennem. Valahova el kell mennem, mert most össze fogok omlani. Másodpercek kérdése. És felálltam.. bedobtam egy ilyet, hogy ki kell mennem a wc-re és aztán gyorsan kisétáltam.. a folyosón ott álltak a srácok akik kávét meg forrócsokit iszogattak és csak annyit láttak, hogy kisétálok az osztályból és mikor kiérek a folyosóra sétálni kezdek, egyre gyorsabban és gyorsabban aztán hirtelen futásnak eredtem. El kellett mennem valahova ahol összeomolhatok. Ahol nem lát senki. Sírnom kell. És már jöttek is a könnyek. Fel az első lépcsősoron, lépcsőforduló mégegy lépcsősor és már fent is voltam a második emeleten. Ez nem elég! A harmadikra kell mennem. Az le van zárva, átalakítás alatt van, építkeznek, termeket újítanak, ott nincs senki. Lépcsőmászás és kapaszkodás a vaskorlátba. De aztán már nem ment. A harmadik emeletre már úgy mentem fel a képcsőn, hogy térddel és kézzel kúsztam fel. A lépcsőfokokat a térdeimmel léptem, a kezeimmel nyomtam fel magam közben a másikkal húztam a korlát segítségével, de ekkor már zokogtam, már nem tudtam lábon felmenni oda. Aztán felértem a harmadik emeletre ahol korom sötét volt.. nem érdekelt. Ott ültem a lépcsősor tetején amely bevezetett egy sötét folyosóra - tovább nem mentem, mert már nem bírtam -, fogtam a pólóm és az arcom elé tartottam és csak ordítottam, sikítottam és közben sírtam. Annyira, de annyira fájt. Már csak attól féltem, hogy valamelyik tanár meghallja, mert egy emelettel lejebb volt az igazgatói is meg a tanári is.. De szerencsére senki nem hallotta. Csak sírtam, kapaszkodtam a korlátnak, hozzádőltem és folytak a könnyeim. A szívemhez kaptam. Éreztem, hogy belehalok a fájdalomba. Háttal ültem a sötét folyosónak, de mégis hallottam ahogy visszhangzik a sírásom, az elfojtott hangok amelyek elhagyják a számat. Soha nem hallottam még íly módon a saját zokogásom, nyüszítésem hangjait. Hátborzongató volt. Közben ajtócsapódásokat, széktologatásokat és cipők topogását hallottam a lezárt harmadik folyosó koromsötétjéből kiszűrődni. Most valahogy az sem érdekelt, hogy kiderítsem mi az. Valahogy éreztem, hogy nem vagyok egyedül.. elvégre sok diák halt már meg itt a suliban.. a harmadik emelet kifejezetten kedvelt színtér a vissza-visszajáró lelkeknek. De nem érdekelt. Nem is figyeltem rá, hogy milyen rémes hangok szűrődnek ki mögűlem. És akkor megjelent Zoli. Furcsa volt. Épp a végén voltam a sírásnak amikor egyszercsak észrevett (fogalmam sincs, hogy mit keresett a második emeleten vagy egyáltalán a harmadik közelében, de egyszercsak ott termett) és leült a lépcső egyik fokára ahonnan jól látott engem. -Mi a baj? -Semmi. (Ugye a szokásos sablonduma tőlem) -Akarsz beszélni róla? -Nem. Mindegy. -Látom nem én vagyok az egyedüli aki szeret elvonulni. -Egyedül sokkal jobb, ha az ember kisírhatja magát. Bár a fürdőszobapadlót már jobban megszoktam. -Nem vagy egyedül. (Csak nézett maga elé. Ott ült a lépcsőfokon és én csak imádkoztam, hogy ne menjen el. Nem tudom, hogy miért.. de jól esett. Hogy hogy került oda?! Fogalmam sincs. Azt se kérdezzétek - mert magam sem értem, hogy miért - de ott volt és azt mondogattam magamban, hogy: ,,Csak kérlek szépen, ne menj el! Maradj itt velem! Kérlek!" Aztán felállt és rámnézett.. és csak ennyit mondott: -Tudod azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít.. de szólok neked, hogy ez nem így van. Ennél már csak sokkal roszabb lesz! (Nem is tudtam akkor felfogni, hogy miről beszél. Végül lesétált a lépcsőn és eltűnt. Ettől megint rámjött a görcs és újra kitört a sírás. Mégegy nyegyedórányi zokogás amikor hirtelen felálltam. Felvettem a pulcsim amit eddig csak szorongattam aztán a zsepibe kifújtam az orrom, megtöröltem a szemeim, felemeltem a orcám és a lábaim megindultak lefelé. Egyszerűen tudtam, hogy minden rendben lesz. A legvégén minden rendben lesz. Mert rendben kell, hogy legyen. Úgy lesz. Tudom. Tudtam, hogy fel kell állnom és mennem kell tovább. Megsérültem a frontvonalon, az elvonulás volt a bevitel az elsősegélysátorba aztán a felállás pedig az, hogy visszakerültem újra a frontra. Előre! Előre! Nem állunk meg! Lesétáltam az első emeletre, bementem a női mosdóba (először mentem be valaha is civil női mosdóba, de ez most olyan természetes volt), megmostam az arcom, kócoltam a hajamon, belenéztem a tükörbe, a szemeimbe és azt mondtam: ,,Menjünk és mutassuk meg a világnak!" És kimentem. Mint egy tinifilmben, úgy löktem ki a mosdóajtót és mentem emelt fővel - még piros szemekkel - az osztály felé. Már ment az óra: beléptem, köszöntem és emelkedett fejjel vonultam végig az osztályon. (Be kell valljam, így visszatekintve az egészre még magam is meglepődtem magamon, hogy mennyire jól megy ez a felállásos dolog.. egyre jobban megy. Csak gyakorlás kérdése. ) Visszatértem. Készen állok arra, hogy újra szembeszálljak veled, te bohóc! Leültem. A történelemtanárnő egyszerre kiolvasta a szememből, hogy miért késtem. A padtársam is. Padtársam odacsúsztaott egy kis cetlit, hogy miért sírtam, látszik rajtam, mi a baj és hogy ha kibeszélem azzal könnyítek magamon. Csak annyit írtam vissza, hogy most nem szeretnék beszélni róla. A törióráknak vége. Padtársam megvárt. Kimentünk az osztályból és Zoli a folyosón figyelt minket. Mint egy szociopata aki arra vár, hogy az áldozata egyedül legyen, hogy aztán elvághassa a torkát. Padtársammal kiléptünk a suliból és én elváltam tőle. Mondtam, hogy most inkább a buszállomásra megyek ami ellentétes irányban volt mint amerre ő tartott. Megszabadultam tőle. Csalódott voltam. Aztán egyszercsak látom Zolit ahogy kilép a suliból, elindul valamerre másfele mint én, de mikor látja, hogy én és padtársam elválunk akkor irányt vált és jön utánam.. azt hittem, hogy itt lesz vége az életemnek. Mi jöhet ezután? A nevemet kiáltotta, megvártam aztán beállt mellém. Kérdezte hova megyek aztán mondtam, hogy a buszállomásra mire ő felajánlotta, hogy elkísér. Beszélgettünk. Körülbelül egy órát. Nagyon sokat beszélgettünk. Sok mindenről. Elárulta, hogy belemenekül a munkájába, hogy össze van törve. Zoli egyébként 19 vagy 20 éves.. nálam 1 vagy 2 évvel fiatalabb.. magasbb nálam, olyan kis vékonyabb mackós, mint egy költő. Olyan művészi hajlammal és gesztenyebarna szemekkel, fekete tüsi hajjal. Jóképű. -Beülhettünk volna valamilyen kávézóba. -Én nem szoktam kávézni, és egyébként sem szeretném rabolni az idődet. -Én kaptalak el, szóval.. -Nálad ez az elkapás.. értem. Jó érzés volt egy ,,idegennel" beszélgetni. Mert ettől az évtől ő is az osztálytársam volt, de még soha nem sikerült vele beszélgetnem. Olyan egy volt a millióból. Érdekes volt vele beszélgetni. Amikor a bajos és baljós múltjáról mesélt akkor csak a földet néztem, vagy a közelekedési járműveket. Aztán mikor én következtem és elmondtam, hogy transznemű vagyok meglepődött azon, hogy azt vártam, hogy meglepődjön.. s csak ennyit mondott: -Tudom. -Hogy-hogy tudod? -Mindenki tudja. Sőt szerintem az egész iskola tudja. -Micsoda? -Még a tanárok is. Mindenki azon csámcsog. -Érdekes. Akkor ő hogy-hogy nem tudta? -Azt nem tudom. Beszélt arról, hogy az ilyeneknek akik bántanak csak be kell nekik húzni egyet, mire én harsányan felnevettem. Olyan érzésem volt, mintha soha vagy alig nevetne, mert ha beszélgettünk valamiről és néha mondtam valami vicceset vagy reménykeltőt elmosolyodott, de láttam rajta, hogy ez ritka pillanatok egyike. -Mi tesz téged boldoggá? -Én szeretek kézzel csinálni mindent. Például ezelőtt fából fabrikáltam egy ékszeresdobozt.. nekem az a fontos, hogy akinek csainálom azt amit csinálok rajta lássam mikor odaadom, hogy boldog. -Akkor te attól leszel boldog, hogy másokat boldoggá teszel? -Igen, olyasmi. Aztán volt egy másik is... -Szerintem az ember múltja azért van, hogy megjegyezzünk belőle dolgokat, hogy ki mit tett velünk és emlékezzünk rá. Hogy visszaadhassuk. -Szerintem a múltból tanulni kell, okulni és a jövőt kell szebbé tenni, ezért a jelenen kell dolgozni. Szóval amit te mondtál.. hát én nem hiszek az ilyenekben. -Te nem hiszel benne? (Itt csak megráztam a fejem, de ekkor hosszasan és mélyen egymás szemébe néztünk. Mind a ketten fáradtak voltunk már, biztosan csak emiatt lehetett. És akkor vettem észre, hogy milyen mély, gesztenyebarna szemei vannak. Tényleg olyan, mint egy diétás medve. Aztán a kontaktust megszakította a hangszóró ami bemondta a hamarosan induló buszomat. Máris nyolc óra?! Észre sem vettem úgy elment az idő. Odakísért a ,,peronhoz" aztán elbúcsúztunk... Nagyon jólesett beszélgetni valakivel akit eddig nem ismertem. És jólesett megcáfolni az idős ,,beszólását" is. :) (arra már nem is emlékszem egyébként, hogy az hogy volt, de megcáfoltam és nem tudott rá mit mondani) Azt hiszem aközben volt mikor istápoltam neki, hogy hinnie kell önmagában, bíznia kell önmagában.. á igen, megvan! -Hinned kell önmagadban. -Hinni a templomban kell. -Butaság! Bízz önmagadban. -A hit és a bizalom az két külön dolog. -Akkor higyj és bízz magadban egyszerre! (ezen nevetett fel.. ami még nekem is jólesett)
Megyek tovább. Célom van. És tudom, hogy csütörtökön újra találkozok bohóc bácsival.. és Zolival is.. és a padtársammal és Martinával is. De kész vagyok arra, hogy újra a frontvonalon harcoljak.. újra megsérülök majd, de újra talpra állok, mert küzdeni kell, amíg csak élünk...
Édes Istenem.. köszönöm, hogy beszélgethettem Zolival.
Ez a dal pedig mindent elmond a szó szoros értelmében:
Csodálatos kék ég volt a mai őszi napon. Október vénasszonyainak nyara igazán kitett magáért. Gyönyörű volt a tiszta kék ég.. kellemes szellő.. cirógatva a napsütés által.. szárnyalni a biciklivel bármely tudatmódisító szer használata nélkül.. figyelni a gyönyörű narancs színbe átváltó fákat, és ahogy feldíszítették a jádák és az utak szélét, közepét, egészét.. gyönyörű volt... de mégis ott volt a szélben az amit nem hittem el.. az amit nem akartam elhinni, de tudtam, hogy igaz, s azon szellők nem csak a csodát és a langyos sugarakat dédelgették, hanem annál sokkal többet.. Ránéztem a fákra, felnéztem a kék égre, éreztem a napsugarakat, megsimogatott a szellő és tudtam.. éreztem.. a csontjaimig hatolt az érzés: tartogat valamit ez az ősz.. ez az ősz más lesz.. csalóka ez az ősz.. itt jön a halál, a félelem, a csalódás, a titkok, a lelepleződés és a harcok. Ezt most mind nem úgy kell elképzelni, hogy rámszállt a mélabú meg ilyesmi és most bedepizve ülök egy sötét pincében.. hanem inkább úgy, mint ha a naplementében állnék emelt fővel akár egy hajóskapitány és nézném, hogy merre megyünk a kék tengeren egy távcsővel.. emelt fővel, rendíthetetlenül érezvén, hogy jön a leleplezés, a halál, az elmúlás a csalódás és felkiáltanám, hogy vitorlát bonts, mert most belemegyünk a halálba, a csalódásba és a titkokba.. és legyőzzük, szembe szállunk azzal amivel szembe kell szállnunk..
Nem gondoltam volna - mert komolyan éreztem a halál ,,lehelletét" a szélben - hogy ez valemelyest módon valóban be is fog következni. Hogy valóban eljő a halál és valóban elvisz majd valakit... egy olyan valakit akinek a halála még az én szemeimből is könnyeket csalt ki.. Kicsit ijesztő így visszagondolva, hogy ezen érzéseket - bár még emlékszem mindegyikre - csak úgy elengedtem magam mellett és kérkedve kérdeztem magam, hogy miért érzek én ilyen butaságokat... te jó ég.. és végül mégis. Eddig 5-ből kettő. Folyt. köv.
Igazgató úr:-Akkor most menjen maga a táblához... jól van? -Persze, persze.. csak nem találom anyukámat. Igazgató úr:-Hogy érti, hogy nem találja az anyukáját? -Nem tudom. Próbálom hívni, meg a párom, meg a többi rokon, ismerősök is keresték már - mert tudja nagyon öreg és szokott olyat csinálni, hogy elmegy valahova és úgy kell visszahozni.. nem ez az első eset - szóval most nagyon ideges vagyok.. remélem előkerül.. annyiszor csinálta már, úgyhogy biztosan nem esett semmi baja. Igazgató úr:-Mondom a feladatot.. (A nő kiballag a táblához, mosolyog, kicsit szerelburdin illeg szőke frizurájával és csábos tündértáncával amíg kiér a zöld téglalaphoz.. megoldja a feladatot - némi segítséggel - aztán a helyére megy.. az óra folytatódik tovább.. unalmas matek óra.. unalmas délutánok.. asztalon fekvő tinilányok és szemüket forgató idősebb anyukák akiknek fogalmuk sincs a gyökös kifejezésekről meg az ilyen gügyeségekről - akárcsak nekem.. aztán egyszer csak megcsörren a telefon..) -Mi az?! Hogy micsoda?! (Sikítás, sikongás, ordítás teli torokból. A szőke középkorú nő kirohan a folyosóra és torkaszakadtából üvölt.. az anyukát tényleg megtalálták.. de sajnos már nem kellett őt hazavinni... ugyanis meghalt. A matekóra megfagy. A táblánál álló diák szintúgy. Az igazgató behunyja a szemét.. kintről hallani, hogy mi történt ahogy a szőke nő még mindig torkaszakadtából sikít és kiált, hogy mi történt hőn szeretett édesanyjával.. a sikítás és a kiáltás végigfut az ereken, behatol a hallócsatornákba és könnyeket szül - legalábbis az én szememben.. soha nem hallottam még ilyen hangos kiabálást... úgy éreztem magam, mint egy szappanoperában.. aztán rájöttem, hogy ez a valóság... de közben mégis ott volt az, hogy nem is halt meg.. csak elment és majd újjászületik, de gondolom, hogy a szőke hölgy személyes vallási teóriái közé ez nem tartozhat.. hisz még mindig üvölt.. Páran kifutnak, többnyire 3-an akik közelebb álltak hozzá, akik rendszeresen beszélgettek vele.. ők nem sírtak.. savanyú arckifejezéssel jöttek vissza aztán összepakolták a hölgy dolgait, kivitték a folyosóra, őt meg aztán a cuccaival együtt az utcára, mert a többi osztályból is mindenki kirohant, hogy mi ez a sikítás, kiabálás, üvöltés, sírás, zokogás amitől még most is elszorul a torkom és amely olyan volt, mint egy kivégzés vagy egy ellenkezés egy esetleges torokvágás ellen... )
,,tartogat valamit ez az ősz.. ez az ősz más lesz.. csalóka ez az ősz.. itt jön a halál, a félelem, a csalódás, a titkok, a lelepleződés és a harcok"
Ami engem igazából meglepett miután összeszedtem magam az az, hogy azok akik kimentek a hölgyhöz akit már régóta ismertünk - mert velünk volt már tavaly óta és nagyon szeleburdni, vicces, kis-aranyos nőként ismertük meg aki tényleg mindig mosolyt tudott csalni az arcukra - savanyú arckifejezéssel mentek ki és jöttek is vissza... olyan érzéstelenséget, savanyúságot és arckifejezéstelenséget leltem bennük észrevenni, hogy el sem hittem amit láttam. Mint három zombi akiknek semmi érzelmük nincs.
,,Elbuktunk, mert győztünk, de nem úgy ahogy kellett volna..." (saját)
,,-Hát az én történetem igazából az, hogy ugye van ez a Mária akinél kérvényezni kell, hogy a festményeimet kiállítsák az ő személyes, bárki által kivehető termében.. csak az a baj, hogy mi nem beszélünk.. na már úgy értem, hogy egyáltalán nem ugyanis... hogy mondjam na, szóval elszerettem a férjét aki most az én harmadszülöttem édesapja...de amúgy a másodszülöttem az előző férjemtől van meg az első az meg.. na, most összekavarodtam, szóval az első szülöttem meg az első férjemtől.."
,,-Nos, az én történetem közé tartozik az, hogy én már gyerekkorom óta pisztolyokkal, puskákkal meg ilyen fiús dolgokkal játszottam.. meg hát születésemtől kezdve ugye duci voltam és ezen két dolog miatt mindig csúfoltak... meg aztán így 28 évesen már annyira gáz volt, hogy szűz vagyok, szóval jött a Géza és hát... na, hát mit mondjak neked... szóval, nem az ideálom, de ... na, hát hogy mondjam megint.. én is dagadt vagyok, ő is az, meg én se kellettem senkinek se meg ő se... meg hát azért 28 évesen már illik elveszíteni a szüzességet nem?! Meg nem is tudom nagyon elfogadni magam, mert nagyon dagadt vagyok..."
,,-Nekem a Gyuri volt az aki engem felvilágosított.. ő volt az első akivel lefeküdtem úgyhogy eléggé beavatott az új dolgokba a szex terén. Aztán el is vett feleségül. Már vagy 20 éve házasok vagyunk, ízé... Most megyek mert be kell festetnek a hajam, mert izé... na, hát remélem, hogy a Gyuri észrevesz... ezelőtt képzeljétek vörös volt, most meg a fodrászom rábeszélt a barnára szőke meg ilyen lilás csíkokkal úgyhogy most megcsináltatom aztán hátha felfigyelnek rám... én igazából óckodok tőle, mert nekem nem tetszik, de remélem, hogy megdícsérnek meg hát talán a Gyuri is szól egy jó szót...jól esne, ha észrevennének még így 40 évesen is..."
,,tartogat valamit ez az ősz.. ez az ősz más lesz.. csalóka ez az ősz.. itt jön a halál, a félelem, a csalódás, a titkok, a lelepleződés és a harcok"
,,-És te? -Hát... -Folytasd. -Na... nem megy. -Azért vagyunk itt, hogy megbeszéljük a problémáinkat. Hogy nyíltan felvállaljuk mások előtt. Azért ülünk itt ebben a körben, hogy elmondjuk nem vagyunk tökéletesek és hogy tanulni fogunk az elkövetett hibáinkból, a problémáinkkal és a félelmeinkkel pedig meg fogunk küzdeni. Kérlek, ne csak előre nézz, hanem láss is. -Jólvan, bocsánat. -Szóval akkor? -Húh... veszek egy nagy levegőt aztán kifújom. -Mondd csak nyugodtan. -Kezdhetem? -Kérlek. -Na, hát én 18 éves vagyok... már kiskorom óta nagyon magas voltam meg erős csontozatú és persze a csajok körében is eléggé kelletős szóval mivel apám is sportoló volt ezért muszáj volt, hogy én is korán elkezdjem. Szedtem ilyen bogyókat meg porokat ittam meg ilyenek és egyre jobban elkezdett tetszeni, hogy megnőttem - ugyanígy nőttek velem a testrészeim is - meg aztán kezdtem izmosodni is és beálltam az egyik csapatba. Hát, ő, izé szóval benne vagyok ebben a junior válogatottban.. diszkosz meg kalapácsvetés meg súlylökés és hát van már egy csomó érmem... arany, ezüst, bronz is... néha még meg is puszilgatom őket, mert nagyon büszke vagyok a teljesítményemre.. ugyanakkor mindig több kell, mert nem elég az amit nyújtok... hajtom magam keményen... szóval... reggel hatkor kelek, egy óra busz, be a suliba aztán kettőkor ki a suliból, háromtól hatig meg szünet nélkül gyakorlok a szerrel, hétkor fel a buszra, nyolcra haza és aztán kábé kilenc-tíztől éjfélig tanulok és minden nap így megy, ilyen monoton az egész, na.. vagy hogy mondjam... bulizni nem járok, barátnőm se volt még.. hétvégén is ha nem a pályán vagyok akkor tanulok, nehogy megvágjanak... szóval muszáj, mert otthon is elvárják meg hát jó lenne ismert sportolónak lenni... kellene egy kis hírnév meg ebből meg is lehet élni... nemrég is benne voltam az újságban a junior csoporttal.. hehe, első lettem, az első aranyam.. ettől tényleg elhiszi az ember, hogy legyőzhetetlen.. -És mi az amit nem láthatunk amikor rád nézünk? -Hát... most ezt is el kell mondanom? -Kérlek szépen. -Hát...izé... tudod, egy ideje már azon kaptam rajta magam, hogy túlságosan is szeretem nézegetni magam a tükörben... méregetem magam meg befeszítem az izmaim meg minden... szóval tetszem magamnak... aztán... na de ezt nem akarom kimondani... veszek mégegy nagy levegőt... szóval, van hogy arra izgulok fel, hogy nézhetem magam a tükörben, hogy látom magam a tükörben az izmaim és manapság csak magamra maszturbálok és azt nézem, hogy hogy nézek ki amikor önkielégítem magam, és már egy ideje csak erre tudok elélvezni... most ez nagyon hülyén fog hangzani meg durva lesz, de én most komolyan... szóval én, beleszerettem magamba.. de most ezt komolyan mondom.. szerelmes vagyok magamba.."
És mi a te történeted?
Mi történt te veled?
--Aphrodité miért nem mondtad?! Ó, Pallasz Athéné légy velem!-- (saját)
"-Hát pedálozni kell. Jól kell kinéznem, mert a barátnőim elvárják meg a környezetem is. Anyám kiskoromban mindig azzal csúfolt, hogy milyen randa vagyok.. most meg felnőttem és a pasik egyszerűen meghalnak értem, szó szerint.. tényleg nem túlzok.. Szóval, anyu meg apu pénzel ez így oké... mondjuk mással nem látnak el, csak ezzel, pedig lehet... de mondjuk apu világéletében nem tartózkodott soha otthon, szóval nem tudott volna adni ígyse-úgyse semmit se... na... izé, szóval lehet, hogy másra inkább lenne szükségem amit soha nem kaptam tőlük... azt asszem... mármint tisztán.. szóval, úgy istenigazából azt nem is lehet megvenni a boltban.. Na szóval én vagyok az a szőke csaj akit ha meglátsz azt mondod, hogy milyen szép meg jó alakja van meg mindig más ruhát hord meg stílusosat és drágát meg minden... szóval, én vagyok az a lány akire mindenki más irigy, mert szép, meg jól sminkelt meg divatos meg jópasik vannak az oldalán, meg szexi csajok meg ilyesmi... csak aztán meg... hát, szóval sokszor van, hogy fáj a fejem... ilyenkor mindig beszedek néhány Sanax-ot, mert az elnyomja... amikor kérem a pénzt anyutól... és nem is veszek rajta ruhát, hanem anyagot a pasimtól akivel egyéként nincs semmilyen érzelmi összeköttetésem csak hát... csak szexelünk meg nyomjuk együtt az anyagot.. na szóval amikor nem ad anyu pénzt vagy ilyesmi akkor mindig csórok valahonnan Sanax-ot, mer az ugye idegnyugtató és kicsit lenyugtat amikor már érzem, hogy megbolondulok, ha nincs anyag, mert mindig muszáj valahonnan anyagot szerezni.. nem bírom ki huzamosabb ideig anyag nélkül... szóval... hát.. igazából boldogtalan vagyok.. nem tudom, hogy mi az a boldogság.. asszem... hát, asszem még soha nem voltam boldog... meg nem tudom, hogy leszek-e valaha... egyelőre nem látom a fényt az alagút végén..."
,,-Ki akarja folytatni? -Én nem akarom folytatni. -Tartsunk egy kis szünetet? -Kérem szépen. -Rendben. Akkor most mindenki kimehet egy kicsit levegőzni. Sétáljatok egyet. Menjetek egy kis szünetre."
,,-...van, hogy észreveszem hogy - este jövök haza a busszal, ülök a buszon és nézem az ablakokat meg a busztükröket... észreveszem magam bennük és hosszasan szemezek magammal és csak nézem magam és arra gondolok, hogy mennyire tetszik amit látok és egyszerűen már alig várom, hogy hazaérjek és magamévá tehessem magam.."
,,-..a mostani pasimmal például azért vagyok együtt, mert ő olcsóbban meg tudja szerezni az anyagot.. vannak ilyen bennfentes roma csávók, ahogy ő szokta nevezni őket - az ismerősei ismerősei - akik benne vannak az alvilági cuccokban keményen és egy kis szexért cserébe olcsóbban kapom meg tőle.. nem tudom, hogy hogy mászhatnék ki ebből... meg már amúgy is megszoktam... legalább addig nem fáj az élet amíg van nálam cucc..."
,,-Hogy képzeled el az életed mondjuk úgy 15 év múlva? -Hát én nem tudom... nem tudom, hogy mi lesz velem.. meg a droggal. -És te? -Én arra már szeretnék világbajnok sportoló lenni. -Ezt szeretnéd? -Igen. -Ez az amire vágysz? -Öö, igen. -És erre van szükséged? -Hát, öö, talán, igen. -És ez boldoggá tesz? -Nem."
Imitt egy gála éj A vég-évek magányaiban! Angyalnép, könnyben ázva, mély Fátyol közt, szárnyasan Szinházban ül, drámát akar, Reményt és rémeket, Mig szférák zengnek, büszke kar, Szeszélyes éneket.
Ezer isten-formáju báb Súg-búg a szinpadon, S ling-leng idébb-odább, Jő, s puszta bábként megy vakon, Amint formátlan odafönt Nagy erők mozgatják a színt; Kesely-szárnyuk csapkodva önt Láthatatlan kínt!
Óh bolond dráma! nem feled Örökre aki lát! Hogy űzi folyton a tömeg, S nem éri, fantomát, És körben űzi, s visszatér, Nem éri sohase; Bűn, őrület és szenvedély: Ebből áll a mese!
De ím, egy csúszó rémalak, Mint vérpiros gomoly, Előgyürűz a szinfalak Magányaiból. Jön! - jön! - és a bábok soka A Csúszók étke lesz. Sír a szeráf: férgek foga Emberek vérével veres.
A lámpa - a lámpa mind kihal! S lehull a remegő Formákra, zúgva, mint vihar, A függöny, a szemfedő. Az angyalnép sápadva föláll S szól, míg fátylával időz: ,,-Ez az »Ember« című dráma volt, S a Győztes Féreg a hős!."
,,-Ne nézz körül! Eléggé rendetlen itt a házban minden. -Szívesen elmosogatok ha gondolod? -Ugye most csak hülyéskedsz!"
Szóval.. egyik pillanatban még korrepetálnom kellett az egyik osztálytársamat matekból - szerencsére abból az anyagrészből amelyet épp értettem és alkalmazni tudtam (persze pont ebből nem irattak dolgozatot csak mindig abból amit nem értek meg - strucc politika!), a következő pillanatban meg már a világbajnok kalapácsvető feleségének otthonában ültem.
Elmeséljem nektek, hogy milyen volt találkozni egy világbajnok kalapácsvetővel? Elmeséljem nektek, hogy milyen volt találkozni egy világbajnok kalapácsvető feleségével, családjával, házával? Ne engem okoljatok, ha csalódtok. Okuljatok.
,,tartogat valamit ez az ősz.. ez az ősz más lesz.. csalóka ez az ősz.. itt jön a halál, a félelem, a csalódás, a titkok, a lelepleződés és a harcok"
,,-Mivel kezdjünk? -Mmm.. mindjárt csinálok valami kaját aztán kezdhetjük, addig ülj le.. ja, meg közben majd be kell adnom a gyógyszerem is.. ugye nem baj, ha szurkálom magam közben? -Szurkálod? -Aha.. vénán keresztül kell beadnom, tudod van ez a betegségem meg minden.. -Milyen betegség? -Hát ez az! Tudod az a para, hogy még az orvosok se tudják megmondani, hogy mi a neve a betegségnek... a lényeg az, hogy nagyon szarul szoktam lenni.. a véremmel van valami vagy micsoda... de ne is beszéljünk erről.. -Egyébként tetszik a ház így belülről. -Áá.. a ruhák szétszórva, bent a sarokban, az asztal alatt meg a kanapén is a tiszta vasalatlan vagy épp a koszos. Ott meg a másik sarokban a férjem nagy szekrénye tele érmekkel meg kupákkal meg mindennel.. -Mit sportol a férjed? -Világbajnok sportoló.. a (név cenzúrázva).. volt már egy csomószor tévében meg hívták már mindenhova... annyi aranyérme van hogy csak na. -Wow. Soha nem hallottam a nevét, ne haragudj. Egyáltalán nem mozgok ezekben a sport dolgokban.. De akkor együtt azért átvészelitek ezt az egészet nem? -Hát nem egészen... már nem a férjem.. vagyis csak együtt élünk.. tudod, a két kislányom miatt.. nem akarjuk, hogy szétmenjünk aztán azzal csúfolják őket vagy mit tudom én... meg amúgy is neki van már valamilyen szeretője vagy csaja.. vagy egyszerre több is. -Ó. -De engem nem érdekel. Nincs köztünk az égvilágon semmi, ha egyébként meg akartad volna kérdezni. Csak néha megjelenik itt aztán kész. -Nem akartam kérdezni. Semmi közöm hozzá. És értem. (Elkezdtünk gyakorolni és közben megjelent a házban a világbajnok sportolónk aki hazajött, hogy letusoljon, hogy aztán gyorsan és pontosan kikupálva megjelenjen barátnőjénél. Miközben a házban sétálgatott a hangulat nagyon komor és hideg volt. Megpróbáltam minél kevesebbet látni belőle. Aztán odajött és kezet fogott velem, bemutatkozott .. én meg belenéztem a szemébe, és láttam...) (Fura volt. Én ott ültem a széken ő pedig két méteres mivoltjában nyújtotta a kezét amit nagyon gyengéden szorítottam meg aztán gondolom annyira ő sem akarta megszorongatni az enyémet. Megijedtem. Láttam az élvezetet a szemében. Egyszerűen eufórikusan élvezte, hogy én a széken ülök ő pedig magasan fölémtornyosulhat. Na, és az a bemutatkozás. Világbajnok vagyok. Mentem és meghódítottam a világot. Nem akartam okoskodni: attól még a világ nem a tiéd. Boldogtalan vagy. Elfásult. Elhasználva érzed magad. Nem szereted a feleséged akit elvettél. Nem foglalkozol a gyerekeiddel. Szeretőket tartasz. Az életed tönkrement és a munkába menekülsz. Hirtelen minden eltűnt. Csak én voltam ott... a érmek, a kupák, a rendetlen ház, a nappali és a konyha... mindenki eltűnt miközben nem is. És veszekedéseket hallottam és csörömpöléseket és kiabálásokat és boldogtalanságot éreztem... és akkor elengedte a kezem és ment a dolgára. És én bajban voltam, mert nem tudtam, hogy segítsek. És én bajban voltam, mert tudtam, hogy nem segíthetek. És én bajban voltam, mert beletörődtem, hogy mindenbe én sem nyúlhatok bele. És megijedtem, mert realizáltam, hogy ez az igazság.)
,,A művészet érzelem, a tudomány értelem. A tudomány definíciókon alapul, van értelme, logikája. A művészet az érzékeken, az érzelmeken, a víziókon alapul, s nem muszáj, hogy értelmet adjon.. egyáltalán."
Rosszul esett, hogy nem éreztem azt a nagy ,,bumm"-ot amit az ember akkor akar érezni amikor találkozik egy nagyon híres vagy keresett, komolynak vélt személyiséggel aki aztán tényleg sokat ,,letett már az asztalra". Hát ha ez így működik, ha ez az ára, mint az imént megtapasztaltam akkor ,,én nem akarok semmit letenni az asztalra.. soha többé."
A konyhában az egyik konyhaszekrény üveges keretéhez oda van biggyesztve egy arckép Szűz Máriáról. Amikor kilépek a fürdőszobából mindig őt pillantom meg elsőként és akárhányszor ránézek erőt ad. Ez az egyetlen kép ami erőt ad, mert láttam már milliónyi Szűz Máriás képet de azok olyan amatőr festmények voltak, hogy sikítva rohantam el tőlük.. de ez az egy.. ez a kiskép, ez a fotó... ez olyan más... egyedi és egyetlen.. nem is tudom honnan van.. egy kis modern fotó.. tiszta arc, hamvas bőr, fehér lepel borítja fejét, de ami nagyon tetszik az a nézése... lefele néz, ajkai alapállásban, szemei kissé becsukódva és anélkül, hogy tudnám mit érez elmondja nekem: beletörődés, elfogadás, megbocsátás... és akárhányszor ránézek átérzem.. akármikor ránézek én is beletörődök és jobban érzem magam... erőt ad.. beletörődés, megbocsátás és a szeretet.
-Te jó ég, te vagy az? -Öö, ismerjük egymást? -Én vagyok az, a Móni. -Milyen Móni? -Basszus, nem ismersz meg? -Ne haragudj, de nem. -Hát tudod a (vezetéknév cenzurázva) Móni. -Te jóságos ég! Nem lehet! -Nem ismertél meg?! -Hát, ne haragudj, de nem... most komolyan.. tényleg bocsánat.. -Ezt most megjegyzem! -Elnézést. -És mizujs? -Semmi érdekes. -Hogy-hogy ezzel a busszal jösz? Hol voltál? -Suliban. -Ilyenkor?! -Esti gimibe járok. -Jaa.. és az milyen? -Olyan, hogy este van. (nevetés) -És te veled mi van? Nagyon régen láttalak már. Utoljára akkor amikor nálunk kártyáztunk a teraszon. -Ó, te jó ég! Az már milyen régen is volt! Meg a Halloween partik. -Igen-igen. -Meg azok a császkálások esténként. -Ühüm. És te most hogy vagy, jól vagy? -Hát... nem mondhatnám. -Mert, miért?! Mi a baj? -Mm... nem akarok róla beszélni. -Pedig én szívesen segítek, ha tudok. Komolyan mondom. -Köszi, de most tényleg nem akarok erről beszélni... olyan kínos itt a buszon. Mindenki előtt. -Rendben.
...aztán móni többet nem is köszönött, ezelőtt integettem neki mikor egy buszon ültünk de ő csak biccentett egyet ridegen, emelt állal és arisztokratikus arckifejezéssel aztán elfordult és nézte az utcai fényeket az ablakon át... szépek és átkozottak? Amit igazából Mónin láttam az a 100%-os mázolat amit magára kent és éreztem, mintha el akarna bújni mögé, és csak azért vázolta magára... a beesett szemek, a karikásak és félig becsukottak, mint egy igazi zombi... és azok a szemek... amikor belenéztem láttam, hogy sikoltoznak odabenn.. hogy odabenn a testben valaki kiabál és ki akar szabadulni... tönkrement egy újabb élet...
-Ja a Móni megváltozott nagyon! -Miért? -Ja?! Mert bulizós lett, meg piálós meg drogozik is. -Micsoda?! A Mónika?! Az a Móni aki csendes, visszahúzódó volt és mindig olyan kis kedves, aranyos, segítőkész és mindig vidám? Az a Móni?! -Ja! Nem hiszed el, de ezelőtt be volt baszva aztán leszopott valakit a kocsma mögött. -Hogy mit csinált?! -Ja! Két héten keresztül mindenki azzal szekálta miután kiderült! -Szent szűz anyám borogass! -Ja! Ő személy szerint azt mondta, hogy annyira be volt állva, hogy csak annyira emlékszik, hogy a srác beleélvezett a szájába meg, hogy szopta aztán többre nem is. Már arra se, hogy hogy nézett ki az akit leszopott.
~
-Ugye a Dia rászállt a Kristóf legjobb barátjára a Gáborra, de a Gábor mondta neki, hogy ő a haverja csajával aztán nem fog kikezdeni mire a Dia emiatt felkapta az agyvizet azt' a Dia eltiltotta a Kristófot a Gábortól. -De akkor már a Dia együtt volt a Kristóffal? -Együtt hát! De titokban kettőt akart tartani, mert viszketett a picsája... -És ezért nem találkozik a Kristóf a Gáborral? -Há' ezér' hát! Mer' a barátnője mondta neki, hogy ha egyszer is találkozik vele akkor szakítanak. A Kristóf meg olyan hülye.. annyira szereti a Diát, hogy inkább enged neki meg a picsáját is kinyalja csak vele lehessen meg ne hagyja el meg minden szar. -Ez borzasztó. -Gáz az a csaj nagyon. Nem tudom, hogy mi a faszt lehet benne szeretni! Most is állandóan veteti a cuccokat a Kristóffal aztán mutogatja a havernőinek, hogy hát ezt meg azt kapott a palijától holott úgy erőszakolja ki azokat a cuccokat. Meg cipelteti a szőrős picsáját vele mindenhova az a hülyegyerek meg viszi is mindenhova. Tiszta hülye az összes. -Jézusom... akkor lehet, hogy azért nem látogat meg mostanában a Kristóf? -Mer'?! -Mert régebben még csak le-lejött hozzám aztán most meg, ha kérdezem mindig kitalál valamit, hogy miért nem tud meglátogatni. -Há' akkor biztos azér' mer' a csaja azt mondta neki, hogy nem mehet sehova. -De hozzám miért ne engedné le? -Há' mer' olyan hülye az a csaj, mint a picsám, azér'! Ennyi!
~~Sade - Why Can't We Live Together~~
,,-Késtél Hanna. -Tudom Péter. Ne haragudj... már igazán megszokhattad volna. Tudod én mindig kések. (nevetés) -Tudom."
Mindig elsiklok a beszélgetések különböző motívumai mellett.. a szavak, az elkezdett de be nem fejezett mondatok.. a pillantások.. a száj, a szem, a kezek, az ujjak.. és ami a legfontosabb: a ki nem mondott szavak.
------------------
,,~Bejelentkezés ~http://tstars.pinkvanilla.hu ~A Pinkvanilla tstars oldala arra kreálódott, hogy transzneműek között baráti kapcsolatok szövődjenek, emellett alkalom nyílik egymás segítésére is. Kellemes barátkozást. ~Főoldal - Katt! ~Nézd meg a friss üzenőfali híreket! > Katt! >>Katt-katt.. >Anita 5 új képet töltött fel 'Farkam' c. albumába. - 45 perce. - Tetszik - Megosztás >tranny87 új bejegyzést tett közzé: 'Nekem ne mondja senki, h hetero miközben faszt szopna ezerrel meg dugatná magát keressen fel sürgősen egy pszichiátert....' - 10:51 - Tetszik - Megosztás >Balika20 új bejegyzést tett közzé: 'Én inkább arra nem mondok semmit, hogy egy ember békés szándékkal rádír, te meg elküldöd a pi"ba...no komment.' - 11:27 - Tetszik - Megosztás >tsmoni új bejegyzést tett közzé: 'UGY LÁTOM EZ A HELY IS EGY BUZI OLDAL LETT!MÁR MINDENKI TRANSZ NEMÜ NÖKÉNT EL FASZIKÉNT KERES MAGANAK PARTNERT AKI NÖKÉNT KEZELI SATÖBBI KÉPZELETBELI MEGNYILVÁNULAST LATOK!MEGSZÉGYENITÉS A VALODI TRANSZ NEMÜEK SZÁMÁRA EZ AMI ITT FOLYIK,GUSZTUSTALAN' - 09:56 - Tetszik - Megosztás >Leo hozzászólt kiscica54 képéhez: 'Úúúú de jó a segged. Megbasználak!!!' - 12:50 - Tetszik - Megosztás >Kijelentkezés - Biztosan el akarod hagyni az oldalt? - IGEN!! >Kijelentkezve"
-----------------
,,-És maga mit gondol ezekről a dolgokról? -Há' szerintem a cigányok, meg a zsidók meg a buzik azok mind ilyen aljanép tudja.. a izzéé.. hát ezek mind azér' vannak, hogy a felsőbbrendűek belőlük táplálkozzanak. Most képzelje el mondjuk a pókokat. A legyek se esznek pókot, hanem az pont fordítva van. Szóval ezek a véglények, a buzik meg a cigók, a zsidók hát ezek olyanok amiket én reggel ott hagyok a klotyóba. -Maga mivel is foglalkozik? -Há' én prostituált vagyok itt a nyolcadik kerületbe'! -De magánál is megszoktak fordulni különböző etnikumu és bőrszínű vendégek, nem igaz? -Há' én az ilyenekke' nem foglalkozok. Há' tudod úgy van ez, hogy én az aljanéppe' nem állok le. Szóval, ha jön ilyen hozzám - mer' én nem az a garzóba lakó prostituált vagyok, hanem sokkal felsőbbrendű -, na szóval ha jön ilyen hozzám akkor én azokat elküldöm a náthás picsába! -De miért? -Há' mer' tűzre való az összes. Ilyen aljanép meg minden. Hát a történelem során is megfigyelhetjük, hogy az ilyen aljanépek mind pusztulásnak vannak ítélve, mer' az a feladatuk, hogy a felsőbbrendűek táplálkozzanak belőlük. Há' az állatvilágba is így van, nem? Van a kaja meg aki megeszi, azt kész van. -Egyetlen egyet még hadd kérdezzek magától. -Na lökjed! -Maga szerint, ha a butaság és a tudatlanság tényleg fájna.. az emberek valóban ordítanának? -Fúúúú! Hát ez egy rohadt jó kérdés látod... Megmondom neked az őszintét: nem tom!"
-Szentséges Guadalupei Szűzanya! Nem fogjátok elhinni, hogy mi történt velem! -Te jó ég! Micsoda?! -Miii?! -A fogorvosomnál voltam amikor az egész megtörtént, de annyira borzasztó volt..! -Mi történt? -Csak nem bántott?! -Dehogyis! Épp a fogamat ráncigálta, de nem akart kijönni és én csak nyögtem és nyögtem egyre hangosabban és nyugtalanabbul amikor hirtelen egy nyomó érzést éreztem a vállamnál. -??? -?! -A doktor úrnak erekciója volt miközben mellettem állt és megpróbálta kihúzni a fogam! -!! -Mekkora volt neki?! -Nagyon nagy és nagyon kemény! De ez most nem fontos. -És mit mondtál? -Mégis mit kellett volna mondanom: 'Gratulálok' ?! Gyorsan fogtam magam és mihánst kihúzta a fogam szó szerint kirohantam a rendelőből. -Ez durva. -Még most is a trauma hatása alatt vagyok...
A Föld forog, az élet megy tovább. Az enyémben a tanulás körül kezdtek el forogni a dolgok, amelyek mellé újabb izgalmak és rejtélyek csusszantak be.
A biosztanárnő aki egyébként ifjuságvédelmis is volt a régi iskolámban, most ősztől átigazolt abba amelyikben én tanulok. Furcsa volt. Sőt, borzasztó volt. Egyszerűen nem is tudom, hogy hova tegyem az egészet. Csak ott álltam az iskola előtt és vártam a padtársam amikor egyszercsak megjelent a hátam mögött és kiabálni kezdett. A nevem kiáltotta mire aztán hirtelen egymás mellett termettünk. A következő pillanatban már arról kérdezett, hogy meddig jutottam az életemben, hogy még mindig depressziós és szuicíd hajlamú vagyok-e amire persze rácáfoltam, de nem hitte el. Közben elmeséltem, hogy tanítani szeretnék amire persze csak bólintott, s közben láttam a szemében, hogy ez nekem nyílván nem fog sikerülni, s az egész csak egy múló szeszély. Emlékszem, egyszer említette is, hogy menjek gyárba dolgozni, mert oda még csak be tudnék illeszkedni.. és erről a gyármunkáról és a munkásokról úgy beszélt, mint valami lealacsonyított tömegről.. lenézően. Lenézte őket. Pedig az gyárimunkások az egész ipar fogaskereke. Nélkülök, a mezőgazdászok, az állattenyésztők és a különböző - szerinte alantas - munkát végző emberek akik ennek a nagy robotnak a részei a szíve az egész világnak. Nélkülük a gazdag emberek sem ennének. Nem tudnánk kenyeret tenni az asztalra. Ezek az emberek nap, mint nap kiteszik szívűket, lelküket. Keményen dolgoznak és hozzájárulnak ahhoz, hogy másoknak legyen. Ők azok akik díjat érdemelnek, mert figyelemre méltóak és rettentően fantasztikusak. Ezen gyári munkások nélkül a világ nem lenne sehol. Ez a tanárnő meg menjen hegyet mászni. Nem éreztem jól magam, hogy vele kell beszélgetnem. Tudjátok van az a fura szokása - vagy nevezhetnénk valamilyen pszichés beütésnek - hogy az egyik pillanatban mosolyog, a következőben meg teljesen lehorgasztja a száját, egyenesen a földig. És ezen két arcmimikáját másodpercenként változtatja. Egyrészt ez is megijeszt vele kapcsolatban. Másrészt pedig az, hogy ő a mai napig abban a tudatban él, hogy minden erejét belevetette abba, hogy nekem segíthessen.. és fogalma sincs róla, hogy mennyi fájdalmat okozott nekem, hogy hányszor szégyenített meg és okozott nekem ,,kellemetlen" (mert annél azért jóval durvább) pillanatokat. Hogy segített abban, hogy tönkremenjen 4 év az életemből míg ott tanultam ahol ő tanított.. s abban a tudatban él, hogy ő mindent jól csinált és mindenben jól járt el. Soha nem fogom elfelejteni amikor magántanulóként tengtem-lengtem itthon, aztán mentem be és vizsgáztam félévenként. Amikor irodalomból vizsgáztam akkor a tanárnő azért adott nekem kettest, mert olyan vagyok amilyen. Nem nézte meg a feladatlapokat amelyeket kitöltöttem, nem is ellenőrizte le. Kérdezett néhányat szóban aztán leosztályozott. Persze én akkor még nem tudtam, hogy arra egy teljesen másfajta rendszer működik.. de rohantam ehhez a biosztanárnőhöz aki akkoriban ifjúságvédelmis tanárnőként is funkcionált.. és ő azt mondta nekem, hogy az irodalomtanárnőnek meg van magában egy kialakított képe, hogy az embernek hogy kell kinéznie, hogy kell viselkednie, és ha valaki kilóg az általa megteremtett idilli képekből, akkor azt joggal osztályozhatja, s ítélheti el.. illetve le. Hatalmas csalódás volt és töréspont az életemben.. akkor realizáltam csak igazán, hogy csak magamban bízhatok. Elvégre.. hogy képes valaki egyáltalán ilyet mondani, hogy jól jár el az aki elítél másokat valami miatt.. mert neki nem tetszik valami. Ez olyan borzasztó és hihetetlen.. és úgy viselkedik, mintha okosat mondott volna. Rosszul vagyok ettől a nőtől. És el akarom mondani, hogy nap, mint nap milyen pusztítást végzett.. milyen károkat okozott, hogy mit tett velem.. hogy tönkre akart tenni miközben ő azt hitte, hogy az ő életfelfogásai szeint élni egyenlő a világmindenséggel. A képébe szeretném vágni, hogy mit éreztem akárhányszor ,,segíteni" próbált nekem. Már megbocsátottam.. elfelejteni nem tudom.. én most már csak azt kérem, hogy tűnjön el az életemből.. mindörökké.
Az irodalomtanárnő is kimutatta a foga fehérjét. Egy igazi brutális despota. Tejhatalmát teljességgel kihasználja, s kiélvezi. Egyik jóbarátnőm mondta egyszer: ,,..tudod, csak nagyon kevesen tudnak nem visszaélni a hatalmukkal..." Ha körülnézek a tanintézményben.. ez sajnos valóban előfordul. Tönkrement életek akik menekülnek, bele a munkájukba, s közben a hatalmukba kapaszkodnak, mert úgy érzik, hogy másuk már nincs.. s talán valóban. Két évig tanított minket az az irodalomtanárnő akivel volt egy kis összezörrenésem, akinek levelet írtam, s akit azért küldtek el - mint kiderült, nem is szánt szándékkal ment el, hanem elküldték -, mert zsidó volt és ezt büszkén vállalta is. Ő volt, ő van, és ő is lesz az inspirációm örökkön örökké.. ő vett arra rá, hogy az angol nyelv mellett irodalmat is akarjak tanítani majd gimnáziumban. Aztán jött a helyettesítés. Kaptunk egy tanárnőt aki affektál, folyton ordítózik, szegényke már nagyon öreg, de a szája nagy, különböző pofákat vág diákokra akik megpróbálnak felszólalni az órán, de - isten ments - nem válaszolnak helyesen.. legalább a lelkesedést értékelhetné, de ahogy rájöttünk, neki semmi sem jó. Életem legelső irodalom kettes aláját kaptam meg tőle.. a padtársamé elégtelen lett. A téma? Hát csak Az ember tragédiája. El kellett olvasni a könyvet, kaptunk öt kérdést és kész. Valaki szimplán kipuskázta a tankönyvből, neki hármas-négyes lett. Mi a padtársammal becsületesen kiolvastuk a könyvet, s legjobb tudásunk szerint próbáltunk felelni a kérdésre. Az utolsó joker kérdésre például a XII. színből írtam egy hosszabb fogalmazást arról, hogy az a szín azt mutatja be, hogy a tudomány kiöli a művészetet, stb. Beszéltem a művészet szépségéről, érzékenységéről, az irodalomról, a szerelemről és ezen dolgok tisztaságáról, gyönyörűségéről. Körülbelül 15 percen keresztül írtam hozzá, és borzasztóan lelkes voltam.. csak úgy áradtak a lelkemből a szavak.. erre mit kaptam? Oda van írva ezen fogalmazásom alá, hogy ,,Ez meg mi?!". Azt hittem, hogy leesek a székről. Ennek a nőnek tényleg semmi se szent. Vagy csak pofára megy.. ahogy a régi sulimban szokták mondani.. és te jó ég - most a kezeimbe temetem az arcom - TÉNYLEG! Ilyen van és létezik.. ez még borzasztóbb, mint gondoltam volna. Ez a nem is tudom minek a legalja. A zsidóságát felvállaló tanárnőnél még hármasom sem volt.. négyesem is alig.. nemhogy kettes alám. És a padtársam tavaly ugyanezen tanárnőnél írta az osztály legjobb dolgozatát ami egyébként hibátlan is lett és egyszer az életben végre őt is megdícsérte egy tanár a munkájáért. Most meg? Elégtelent írt. Pedig becsületesen elolvasta a könyvet. Ez hihetetlen és felkavaró. Beleöljük az energiánk, az időnk, a lelkünk és ezt kapjuk vissza... Istenem, valahogy ments ki ebből! Nyugdíjazd, kérlek! Még most is teljesen le vagyok sokkolva! Na, de még fel sem készültetek gondolom, mert most jön az ami az egész órát egy totál diliházzá rendezte át. Egyet találhattok, hogy kié lett a legszipi-szupibb, leghibátlanabb és legcsodálatosabb dolgozat az osztályban.. ááá, úgy sem fogjátok kitalálni.. hát persze, hogy nemezisemé. Az óra végén aztán arról pusmogtak a többiek, hogy nemezisem és a mostani irodalomtanárnő már régóta ismerik egymást, sőt egy ideig a tanárnő ott lakott ahol nemezisem... véletlen egybeesés? Nem hiszek a véletlen egybeesésekben. Gyanús egy picit? Ugyan! Csak egy nagyon nagyon picikét. Biztosan nincs hozzá semmi köze. De amit a szeméből kiolvastam az rosszabb volt: ilyen az élet.. tele korrupcióval, feketeséggel és cserével.. bár szégyen, de így kell élni.. nekünk is. Körülbelül így volt.. talán azt hiszi, hogy rájött az élet értelmére.. csak az a baj, hogy rosszul hiszi. A dolgozatot szinte együtt téptük szét osztálytársammal. Mármint mindannyian a magunkét. A tanárnő persze felvonta szemöldökét, de láttam a szemeiben, hogy nem fél.. nem azért, mert nincs mitől félnie vagy hogy tiszta lenne-e a lelkiismerete.. nem fél, mert hatalma van. Nem félek, mert van hatalmam és ez megvéd. Ti nem tehettek semmit sem, mert felettetek állok. Ez volt a szemében. Olyan volt a dolgozattépkedés, mint valami tiltakozás egy alkotmány ellen. Csodálatos érzés volt. Persze aztán mondta, hogy szeretné látni a dolgozatokat az asztalán, mert majd be akarja írni. Rajtunk ne múljon. Mi maradunk becsületesek, s megmondjuk a következő órán, hogy hányasra értékelte a munkánk. Mi akkor is becsületesek leszünk, és tiszteletadóak, ha nem ezekből nem kapunk vissza semmit sem. Mert ez a legfontosabb. Nincs rejtegetnivalónk. Adunk a szeretetből, mert nálunk van, ha esetleg valaki odajönne és kérne belóle.. mocskos játékokat nem játszunk, mert az nem a mi dolgunk.. azt megcsinálják helyettünk mások. Azzal nekünk nem kell foglalkoznunk. Mégegyszer, a nap fénypontja a dolgozat széttépése volt. Nagyon jó érzés volt. Én persze indulatos voltam.. fogtam a dolgozatot, darabokra téptem majd felkiáltottam: ,,-Ez nem az én értékelt munkám.. ez egy szar!". Aztán lesöpörtem a padlóra a törmeléket. (Nyugi, az óra után összetakarítottunk magunk körül.. nem akartunk mégtöbb melót csinálni szegény takarítónéniknek akik amúgyis egész nap megállás nélkül takarítanak.) Mérgesen nézett ránk, de inkább folytatta az órát. Rosszul esett, hogy beletettem a tudásom, önmagam, mindenem és nem értékelték.. pedig csak neki, csak miatta, érte. És úgy éreztem magam, mint egy eldobott tárgy a csatornában. De őt nem érdekelte, hogy milyen sérüléseket okozott.
-Mi lesz velünk így irodalomból?! Elégtelen?! A három évben eddig egyszer nem írtam elégtelent.. még hármason se volt! Most akkor mi a franc lesz?! -Megmaradunk becsületesnek, megbocsátónak, szeretteljesnek. Megbocsátunk, tovább lépünk, fejlesztjük magunkat, tanulunk az esetből, készülünk - töbet, jobban - tiszták maradun - magunkhoz és másokhoz -, megvédjük magunkat, s kiállunk az eszméink mellett.. s majd a az ég megsegít. Azt mindenesetre tudnunk kell, hogy bármi is történik velünk.. a végén minden rendben lesz majd. -Gondolod? -Nem. Én tudom. -De mi lesz velünk az érettségin, ha odáig eljutunk.. egyáltalán?! -Minden rendben lesz. Csak bízz benne. -Miben? -Az életben.
Na, azért volt jó is a mai napban. Például, hogy a tanárúr egy négyest meg még egy ötöst is írt a biosz témazárómra ami egyébként két oldalt foglalt össze, s bár reménykedtem a négyesben, végül jobbra fordult az eredmény.
Még mindig nem választottam ki, hogy mi az a plusz amiből érettségizni fogok. Lehet fizikát, informatikát, bioszt meg föcit választani. Fizika vagy biosz. De most a biosz felé hajlok. Miért? Mert inspirál ez a jó jegy. Itt például van inspiráció. Ezért kell jó jegyet osztogatni. Mert az ad némi motívációt, inspirál és megmozgat.
Azt hiszem egyelőre ennyi.. tovább folytatom kalandozásom az életben, s majd jelentkezem. Tartsatok ki!
A ma esti interjúban egy igazi művészlélekkel beszélgetek akit kicsit kifaggatok, akibe kicsit beleturkálok és ő korlátok és feszélyezettség nélkül válszol bármire is mindenre amit csak megkérdezek tőle.
Ismerkedjetek meg Danival aki lelkének kitárása mellett még egy csodálatos művel is megajándékozza az oldalt:
Magyarország mely felén élsz? Hol élsz?
Budapesten születtem, és itt is élek.
Mi az amit szeretsz itt?
Alapjába véve szeretem országunkat. Imádom a tájainkat, ételeinket, költőinket, zenészeinket, főleg az alteres fronton, a Magyar nép kreativitását, és azt pár kivételes embert, akikre joggal lehetünk büszkék.
Mi az amit kevésbé szeretsz itt?
A rendszert, az agymosást, ami körbeövezi, na azt már nem szeretem. Próbálok minél kevesebbet foglalkozni a ténnyel, hogy mind politikailag, mind hazafias összetartásban a béka feneke alatt vagyunk. Sajnos azzal is tisztában vagyok, hogyha egyszer majd tényleg "felnövök", és belekezdek a saját kis, egyenlőre elég homályos végletű, nagybetűs életembe, akkor sokkal nehezebb lesz efelől eltekintem. Hiszen, ha az ember saját magára van utalva, minden sokkal könnyebben letudja taglózni, manipulálni, és ezt sajnos ki is használják az erre "szakosodott" emberek...
El tudnád képzelni az életed máshol? Más országban? Más körülmények között, és ha igen akkor hol és milyen körülmények között képzelnéd el szívesen?
Nem tudom elképzelni az életemet máshol. Persze sokkal racionálisabb lenne külföldön élni, de én nem tervezek ilyesmit. Nem is vehetem számításba bizonyos körülmények miatt. Talán a későbbiekben ez problémát fog jelenteni, nem tudom. Ameddig nem érzem azt közömbösséget, és kínt, ami az országunkat uralja, addig nem zavar. Viszont ha valaha is arra szánnám magam, hogy továbbálljak, akkor Angliába mennék. Azért mondom, hogy rá kéne szánnom magam, mert nagyon is sajnálnám itt hagyni ezt az országot, nem úgy mint a legtöbb kortársam, akik teljesen természetesének tartják a HAZÁJUKból áttelepedni egy teljesen más országba, és új életet kezdeni. Szóval nagyon megtudd lepni a hezitálás hiánya manapság. Az emberek mindenre rábólintanak, tényleges gondolkodás nélkül, és ez nem csak a fiatalokra igaz.
Mi az amit a szabadidődben csinálsz és szeretsz csinálni?
Ugyebár verseket írok, néha gondolatfoszlányokat, stb. Emellett fotózok alkalmanként, és most hogy itt a tavasz tervezek megint sokat bringázni. Zenei szeretetemnek köszönhetően valamennyire zongorázok is. Imádom zenét, zenebolnd vagyok. Hát összesen kb. ennyi. Nem sok hobbim van, de legalább van, és szeretem csinálni ezeket, szerintem ez a lényeg. Sokaknak még ennyi se jut, mint nekem, szóval nem panaszkodok, kiélvezem a szabadidőmet, amikor az említett tevékenységeknek hódolhatok.
Mi az amire nincs időd, de nagyon vágysz arra, hogy legyen rá?
Saját magamra, de úgy igazán. Empatikus ember vagyok, és a gyerekkorom miatt lelkileg elégé érzékeny. Bevallom nem tartom magam a férfitársadalom mintapéldájának, de nem is akarok az lenni. Próbálok boldogan élni, elfogadni magam folyton-folyvást, olyannak amilyen vagyok. Ebben nagyon sok minden hátráltat, de tudom, hogy egyszer majd végleg kibékülök magammal, ahogy a világgal is...
Szingli vagy vagy sem?
Jelenleg van barátnőm, akivel szerintem elég harmonikus a kapcsolatunk. Nem azt mondom, hogy ezelőtt bővelkedtem a párkapcsolatokban, mert ez nem igaz, de nagyon örülök, hogy egymásra találtunk. Értékel, meghallgat, és hihetetlenül szeret, én pedig igyekszem ezt viszonyozni, és persze én is így érzek iránta. Muzsám is egyébként, amire néha nem gondolnának az emberek, mert nem csak szerelmes versekkel ihlet meg.
Ahogy leskelődtem láttam, hogy te egy versíró lélek vagy. Szeretsz verseket írni ugye? Mennyire? Mi az ami leginkább meg tud téged ihletni? Melyek azok az érzelmek amelyek egyszerűen arra késztetnek, hogy megfogalmazd őket? Mióta írsz? Mikor írtál előszőr verset? Milyen érzés verset írni? Leginkább személyes érzéseket fogalmazol meg, vagy írsz másról is? Értem itt, társadalom, természet stb. Van-e kedvenc versed magadtól! Ami nélkül nem tudsz élni. Ami úgy érzed, hogy a legtöbb energiát vette el tőled. A legtöbb érzelem van benne. Melyik az a vers, másold be ide kérlek.
Nagyon szeretek verseket írni, talán azt is mondhatnám, hogy számomra ez a legjobb módja az önkifejezésnek. Az, hogy mi tudd megihletni, általában változó, de van amikor teljesen magával ragad egy bizonyos érzés, gondolat, elmélet, kép, dal, emlék, konklúzió, stb, és az is megesik, hogy az említettek csak úgy áramlanak belém, és ilyenkor mindenféléről írok, legtöbbször összevissza, ezért is lesz zavaros egy bizonyos versem. Vannak kedvenc témáim persze, ilyenek a halál, üresség, szerelem, boldogság, idő, és a magány. Egyébként most leszögezném, hogy nem tartom magam költőnek. Megtehetném, mert manapság bárki mondhatja, hogy az, de attól még nem válik azzá. Szerintem költővé kell válni az embernek, át kell változni. Elérni egy olyan állapotot, amikor azt mondhatja magának, hogy annyira behatározott, olyan magabiztossággal ír, legyen szó bármilyen témáról, az megállja a helyét, akkor is, ha a költő érzelmei illabilisak. Nagyon nehéz szerintem ezt elérni. Ráadásul ez egy olyan titulus, amivel sokan visszaélnek, kihasználják, és nekem ez nagyon nem tetszik. Röviden összefoglalva költőnek lenni mainstream, és (vagy) hipszter dolog lett manapság, mindezt úgy, hogy művészit ágazatként egyre kevésbé ismerik el. Régen, főleg az ókori görögök idején, egy szakmának számított írónak, költőnek, filozófusnak lenni, csakhogy az akkori kulturális igények sokkal nagyobbak voltak. Visszatérve rám, körülbelül másfél éve írok verseket, talán egy kicsit régebb óta, csak anno még nem jegyeztem fel őket. Aztán szép lassan rendszereztem, megszerettem versírást, és azóta is a rabja vagyok, és igen, van kedvenc versem magamtól! Ez meglepő amúgy, mert nem is olyan régen még nem volt. Talán nem ez a legszemélyesebb, legszentimentálisabb versem, de minden bizonnyal a leghosszabb, és a legtöbb energiát igénylő szerzeményem. Egy hatalmas zenészről, és példaképem életéről szól, amolyan életrajzi vers. Ez lenne az:
John Lennon balladája
Ült a kis szobájában, nincs számára George bácsikája, ki apja helyett apja volt, mára már a felhőket járja, tudta hogy ott van, érezte, s szíve sajgó fájdalma folyton azt kérdezte: ”Mit tévő legyek?” ”Kivel osszam meg ezután kicsinyes életem?” Választ várt azonnal, de az nem jő, fejét lehajtván asztalára dől, sír, mint egy öt éves, pedig hamarosan felnőttkorra esélyes.
Kikecmereg a konyhába, meglátva Mimit, nagynénjét, kockás terítővel könnyes együttlét, kezével lassan simogatja, mindig erősnek látta, most viszont megtört, ahogy benne is minden pillanatnyi álma.
Napokig csak gyász, gyász, és gyász, másra nem jut idő, energia már, mindaddig, míg hírt nem kap afelől, anyja a városban él, azt hitte elhagyta őt, de ennél sokkal komplikáltabb az előzmény, s csak később tudja meg igazából mi történt.
Öt éves volt, mikor apja elhagyta, döntés elé állították szülei, kivel szeretne együtt maradni, mivel külön vállnak, mily balga egy kisgyermeket ilyenek kitenni, apját választotta, de anyja könnyei, gyermeteg lelke utána szaladt, ezután apját sokáig nem lelte.
Julia kedves, fiatalos nő volt, szeretett sütni, szerette a zenét, bendzsóztak együtt esténként, s John bánata hamar útra kélt, feledett, mert volt kiért.
Bandát alapított, úgy döntött erre szánja életét, egy szép napon találkozott Paul-al, barátság kezdete volt ez, két külön egyéniség, mégis meglelték mi szívükben ver üdén, mindkettőjük hallgatott, figyelt, s talált zenét.
Hitte a magány végre nem lehet állandó, de akkor valami olyasmi történt, melyről sosem hitte, hogy várható, meghalt Julia, meghalt a drága, s minden öröme vele vágtat, a mennyország kapujáig, hol tétlenül állhat, bánatként tér vissza, de fényes a lángja .
Megint gyász, hát miért büntet engem az Isten, gondolván magában, miközben körülötte semmi sincsen, csak ő, s visszatérő bánat, kilép a szabadba, mi napsütést áraszt, neki mégis eső esik így júliusában.
Menekül, támaszt nyer egy baráttól, Paul kinek anyja tizennégy éves korában elpártolt, újabb kapocs, mely erősebb mindennél, tán ezért is tőrt előre e két merész, s szomorú, tény, de legalább erény.
John élvezte a rock’n’roll-t, a barátokkal, zenével együtt töltött időket, viszont érezte hiányoznak a lélektápláló kedélyek, akkor jött ő, Cynthia, aki miatt bejárt betűrajzoló órákra, pedig ki nem állhatta az unalmas, értelmetlen blablákat, miatta megérte, már nem bánta hiába, úgy érezte kettőjük szerelme lelki békére találhat.
Közben jött még egy daliás, George a legifjabb, gitár tehetsége egyből felillant, bekerült a bandába, majd jött a különc, Ringo is, dobok mögé került, s a Beatles létrejött, mint igaz kincs.
Hírt kapott hősünk, hogy kedvese teherbe esett, fiút szült, anyja után Julian lett a neve, s mivel talpig úriember volt, elvette Cynthiát, házasságukról nem tudhattak a rajongók, producerük Brian, így vezette félre a sajtót, higgye mindenki azt, John, és a többiek szabad prédák, kikre rávetődhet az összes fanatikus leány, bánták is a fiúk, hisz nem igaz arcukat mutatván, nem tudhatja a világ szívük kikért rajongán.
Olyan sikereket ért el, amikről álmodni sem mert, berobbantak a köztudatba, és mindenki mondogatta: - “A Beatlest ismerni KELL!” Ikonná vált, s majdnem olyan népszerű lett, mint Jézus, saját maga mondta ezt, emiatt sokáig csak balhét lelt, bocsánatot kért mindenkitől, elismerte hibázott, de már tanult, s többet ilyen nem lesz, hiába hibát megint hibára pakolt, megismerte egy kiállításon Yokot…
Róla később, most viszont legyen szó arról, hogy producerük, Brian alól kiesett a mankó, eltávozott örökre, persze John kétségbeesett, ahogy a többiek is, ki lesz aki tovább pártfogolja, egyengeti? Annyi halált élt már meg szegény pára, s hitte mindenki, hogy az élete a boldogság vára, drogok, zene, pia, csajok, hihetetlen siker, mi másra vágyhatna még a sok kishitű ember?
Tehát Yokoval rossz vizekre eveztek, egymásra találtak, s ő lett az új szerelme, és mivel házasságtörést nem akart elkövetni, így hát elvált Cynthiától, hisz már nem volt benne meg az, miről egykoron hitte szálló végtelen energia, hiába kereste, nem lelte, mannája immáron más szívében eredet.
Emiatt sokat vitázott Georgeal, Paulal, Ringoval, mielőtt elvált mindenki úgy gondolta, Johnra rossz hatást gyakorol az ő kis Yokoja, régi feleségét egyébként sokszor bántotta, nem volt erre büszke, minthogy arra sem, hogy fiát Juliant hanyagolta, s kapcsolatuk csak később vált jobbra.
E két esett, Brian halála, Yoko, és a többiek között álló folytonos vitája, annak eredménye lett, hogy a Beatles sajnos feloszlott, a nézeteltérés egyre több lapot oszt, mindenki belátta, jobb lesz ha mostantól külön utakat járnak, John az életét innentől fogva mindenestül szerelmének szánta.
Boldogság övezte őket körbe, bár Paulal szinte csak a legvégén békültek ki végleg, eme bánatát hamar megtörte, a hír miszerint még egy gyermekkel lesz gazdagabb, olyan örömet okozott számára, mely elhavaz, csak gyűlik, gyűlik apai szemei előtt, elfejtvén elveszett barátokat, Sean vált a középponttá, hisz ezt lett neve, Juliannal is foglakkozott végre, idősebb fia legnagyobb örömére.
A maga módján élte az életét, békét hirdetve a föld kerekén, nem akart ő semmi mást, csak hogy legyen békével, és szeretettel teli a világ, ezért harcolt, ez lett az új célja, közben a zenéről sem mondott le, sőt belegyúrta.
Egy decemberi este mit sem sejtve, s bár viccből mondta már, a halál úgy jön majd vele szembe, miképp valamiféle bolond, őrült fogja megölni, nem is gondolta, hogy tényleg ekép valaki képes őt lelőni, David az antihősünk, ki lemezét szerette volna szignózni, könyvesboltba megvásárolta J.d. Salinger Zabhegyezőjét, és első lapjára írta: “Ez a vallomásom” s azt olvasta míg a szörnyű esett meg nem történt.
Majd később, mikor John háza előtt várta az újabb találkozást, meglátta Yokot kinek odaköszönt szinte félelmetesen higgadtan, lazán, szólott a gonosz: “Mr. Lennon?” Golyók záporoztak amott, mint politikusok hamis szavai, öt lövést kapott, ki már így is eleget szenvedett, s tán akkortájt egészen jól állt a szénája mindenkivel, még apjával is, aki túl későn kezdett vele foglalkozni, hát halott, úgy tartják a mendemondák, kérdezték tudja e ki ő, utolsó szavai ezek voltak: “John Lennon a beatle”.
Mikor végre nyugalomra lelt, végső nyugalmat talált, ráköszöntött, és kezet is fogott vele a halál, nincs ma már ő, hatalmas űrt hagyott maga után, kitölteni senki nem képes már, csakis a zene amit benne hagyott, az élettől sajnos sok pofont kapott, szerintem valahol még most is ragyogsz, talán fent az égen, ha éneklem valamelyik dalod, köszönöm John, bár nem ismerhettelek, de ha esetleg majd találkozunk, átnyújtom neked kezem, és minden tiszteletem.
Nincs olyan versem, ami nélkül nem tudnék élni, viszont nélkülem egy versem se élne, létezne... Ebbe érdekes belegondolni, mert ha ez fordítva igaz, akkor talán azt kell mondjam, hogy a verseim nélkül nem tudnék élni, mivel nem is írtam volna meg őket, ergo nem az lennék, aki most vagyok. Néha hajlamos vagyok nagyon elvont irányokban gondolkodni, szóval ne haragudj ha esetleg összezavartalak, de azt is megértem ha teljesen nonszensznek tartod az utóbbiakat.
Milyenek a mindennapjaid?
A hétköznapjaim néha unalmasak, legtöbbször egész jók, és elviselhetőek, átlagosak, de mégis van bennük valami izgalmas. Múltkor például sétáltam barátnőmmel az OMSZKI tóparton, és láttam egy fehér gomolyfelhőt, amiből felhőfoszlányok, amolyan füstszerőség szállt fölébe, bele egy másik felhőbe, ami viszont fekete volt. Csodálatos, invertált látvány volt, és én észrevettem. Nem nagy dolog elmondva, de én úgy hiszem sok ember fizetne azért, hogy ilyet láthasson... Szeretek otthon elmélkedni, a fotelemben születnek legtöbbször a verseim, egyik barátom el is nevezett "fotelkötőnek". Én ezen persze nagyot nevettem magamban, mert végül is teljesen igaza van.
Szeresz itt és így élni?
Ez egy igazán nehéz kérdés. Is-is. Szeretek itt élni, mint már említettem szeretem a hazámat, de az ellenérvek, amiket szintúgy felsoroltam megnehezítik a körülményeimet, döntőkészségem. Sajnos csak elvegetálni tudok ezzel a szeretettel, nagyon sok mindenek kéne változnia ebben az országban, ahhoz, hogy "szerelmes" tudjak lenni belé, bár kötve hiszem, hogy ez bárhol is lehetséges lenne, nem Magyarország a kivétel, mindenhol megvan mindenkinek a maga baja. Példának okáért nem olyan rég történt Bostonban az a bizonyos katasztrófa, biztos hallottál róla. Minálunk mindenki panaszkodik mindenféle kis apró hülyeség miatt, és bele sem merünk gondolni milyen lehet egy ilyesmit átélni.
Mi az ami igazán boldoggá tenne téged?
Boldogabb lennék, ha rátalálnék valami célra, amit igazán szeretnék csinálni, és jó is lennék benne. Igazából nemigen vágyok másra. A pénz nem érdekel, csak gyakorlatias értelemben. Igazi örömöt még sosem okozott nekem, és úgy gondolom, hogy nem is fog.
Van-e olyan karakter, színésznő, színész, zenész vagy egyéb személyiség aki inspirált téged, inspirál téged vagy úgy érzed, hogy életed végéig csak ő fog a példaképed lenni. Van-e példaképed? Ki? Miért? Miért szereted őt?
Elég sok példaképem van, főleg zenészek. Paul McCartney, ugye John Lennon, Jean Michel Jarre, Michael Jackson, Noel Gallagher, Sting. A kortárs, vagy inkább modernebb zenészek közül is akad pár, például Jack White, Dan Auerbach, és Chris Martin. Magyar zenészeket teljesen különválasztom a külföldi palettától, elég sokat tartok számon, és számottevőnek: Beck Zoltán, Kiss Tibor, Lovasi András, Péterfy Bori, Dj Titusz, Zagar, Yonderboi, Hajós András, és még sokan mások. Színészek közül Johnny Depp, Hugh Larry, Robert Downey Jr., akik egyébként zenészként sem utolsóak. Ó igen! Nagyon szeretem a pszichológiát, Popper Péter, és Dr. Csernus Imre munkásságait, tanításait, meglátásait meg főleg. Csernustól a Bevállalom! , Poppertől pedig Lélekrágcsáló valami zseniális! Ajánlom esetleg a figyelmedbe, ha érdekel az ilyesmi, és esetleg még nem olvastad.
Mik az álmaid? Oyan álmok is lehetnek amelyek így egészen impossziblisnek tűnnek a távolból nézve.
Hát nemigen vannak álmaim, vagy vágyaim. Vagyis vannak, de azok szerintem megvalósíthatatlanok. Most már legalábbis azok... Előbb kellett volna észbe kapnom, hogy mit akarok az élettől. Szívesen lennék egyébként zenész, pszichológus, valamilyen tanár, régen pedig informatikus, meg fotós akartam lenni. Tíz év múlva pedig egyáltalán nem tudom magam elképzelni, mivel jelenleg tehetetlen vagyok. Értem ez alatt azt, amit eddig is ecseteltem, és bárcsak ne így lenne, de nincs sok minden ami motiválna, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy a kényszer fog egy idő után...
Mivel én is tagja vagyok a csoportnak, ezért egyszerűen muszáj hogy ilyen kérdést fel tegyek mindenkinek aki megforul a postafiókomban egy interjú keretéig: Az ország azon területén ahol élsz, te mit gondolsz, az emberek többsége hogy áll hozzá az LMBT témákhoz? Elutasítóak vagy megértőek? Tudsz esetleg példákat is mondani valamelyikre vagy épp mindkettő esetre?
Sajnos ez még egy nagy probléma Magyarországgal, hogy mint a rasszok, mint a szexualitás elfogadása terén hihetetlen begyöpösödtek vagyunk. Az én ismeretségi körömben is vannak sajnos olyanok, akik megvetik a mindkét említett behatárolt kisebbséget. Manapság ez szinte elkerülhetetlen. Viszont nagy kár, hogy a kisebbség szót kell használjam, de ez a közéletbeli helytálló megnevezése. Matematikailag valóban kisebbségről beszélünk, de attól még minden más szempontból teljesen egyenlő emberekről van szó. Ennyi erővel a politikusokat is mondhatnánk kisebbségnek, csak mert nincsenek olyan sokan..? Nem tesszük, mert náluk van hatalom összes formája....
Melyik a kedvenc évszakod? Miért? Mit szeretsz benne?
Tavasz a kedvenc évszakom, ami most nagyon úgy néz ki, hogy elmarad. Emiatt kicsit szomorú is vagyok, mert már szinte nyári időjárás van, és amikor kilépek az utcára érzem, hogy az emberek teljesen ráálltak a nyári hullámhosszra és persze én is, ugyanúgy belegyúródok ebbe. Félreértés ne essék, imádom a nyarat is, de a tavasz az örök févorit. Ilyenkor sok az újdonság, a zöld, friss, kellemes, és valahogy benne van a szerelem a levegőben... Lehet, hogy ezt csak én érzem, de ha így van, akkor egy kicsit sem bánom.
