Almost feels like Heaven...

Boldog új évet?

Karácsonykor sem sikerült írnom. Mikor is írtam utoljára? Na mindegy. Azóta nem nagyon történt semmi.

Mint suliban, s mint magánéleti szinten kezd eldurvulni a helyzet.

Azon gondolkoztam, hogy mennyire elkanyarodott a nézetem a szociális munkások állása iránt. Igazából, azt hiszem, hogy miután sikerült találkoznom az egyik alágukkal, rájöttem végül, hogy valódi tudást szeretnék az életben szerezni, s nem tudálékosságot.

Talán, ha nem is fordulóponthoz érkeztem, de úgy érzem, hogy valami elérkezett, vagy nagyon közel van ahhoz, hogy elérkezzen. Valami készülődik a háttérben.
Olyan ez, mint amikor a szobában vagyunk az ágyban, nyáron, amikor meleg van kint, ezért nyitva hagyjuk az ablakot, s mikor már félálomban vagyunk, hirtelen arra ébredünk, hogy az ablak alatt mászkál valami, de megdermedünk a félelemtől, s egyszerűen akarva, akaratlanul, de nem tudunk mozdulni, hogy felüljönk, s hogy megpróbáljunk kilesni az ablakon, hogy megláthassuk mi vagy ki mászkál éjnek idején házunk tájékán. Valami van ott. Valami eddig nem tapasztalt. Talán valami, amit eddig még nem láttunk. Valami, amit még nem tapasztaltunk meg. Valami jön.

Ginával újra elkezdtünk beszélgetni. Nem is igazán tudom, hogy mit mondjak erről. Azt hiszem... most még az átlagosnál is óvatosabb vagyok. Hitem másokban nincs. Eddig sem nagyon volt, s ezek után is a már cérnevékonyra vált hit végül átvált hajszálvékonyba, s az is lehet, hogy teljesen megszűnik... Az igazság mindenesetre fájdalmasabb: nem csak rajtam áll. Amiben hiszek az csakis egyedül én vagyok. Gondolkodom, tehát vagyok.

Milyen érdekes érzés amikor hülyének néznek. S amikor tudsz róla, hogy hülyének néznek, de mégis megpróbálod kezelni a helyzetet, annak ellenére, hogy tudod, hogy nem úgy fog kiviteleződni, ahogy a fejedben lejátszódott a jelenet.

Amikor a középkorban a falvakban és a városokban terjedt a pestis járvány, s mindenki átadta mindenkinek, akkor az akkori pápa (ha jól emlékszem a National Geographic egyik műsorára) bezárkózott a palotájába, s elszigetelte magát a járvány idejére a külvilágtól. Mit gondoltok? Túlélte?... Túl bizony!
A valódi mocsok és a valódi mocskosságok elkerüléséhez el kell határolni magunkat a mocsok terjesztőitől és akkor túlélhetjük a legnagyobb vészt is.
Igazán csak akkor maradhat az ember tiszta, ha magában, magának tiszta marad, s nem megy tisztátalanok közé. Bár ez elég őrülten hangzik, mert egyedül milliószor nehezebb lelkileg átvészelni dolgokat, de úgy gondolom, hogy a fent említett mondatoknak, gondolatmeneteknek van értelme, s van is látszata. Nem elvakultan kell tisztának maradni, csak addig és úgy amíg érezzük, hogy elég nagy bennünk a szeretet és a megbocsátás ereje. Mert a szeretetet, (s ezen formáját a szerelmet) a megbocsátást meg főleg nem lehet korlátok közé helyezni. Lehetetlen azt mondani neki, hogy maradj a szobádban a négy fal között, s ne mutatkozz! Igenis mutatkozz drága szeretet! Mutatkozz szerelem! Éjjel-nappal! Kint-bent! Mindenhol! Minden formában! Minden emberben! Mindenkiben! Bárkiben! Bárhogyan! Mutasd meg, hogy mire vagy képes, s gyújts fényt a hitetlenek, s a gyűlölöködők lelkében. Nem! A szeretetet és a szerelmet, a megbocsátást meg főleg nem lehet négy fal közé zárni, mert ha megpróbálod, az meg fog jegyezni téged, s idő előtt ellened fog játszani. A szeretet szabadság, a szabadság szerelem, a szerelem megbocsátás, a megbocsátás szeretet. Ez egy angyali kör.
Ne feledd, hogy azok szenvednek igazán, akik a szociális háló beszűkítésére lettek tervezve, mert nekik minden egyes nap egy sötét, hideg, kemény, érzések nélküli szívvel kell kelniük, amelyben nincs sem kegyelem, sem megbocsátás. Náluk az év minden szakában tél van, s hideg... és ez a legborzasztóbb mind közül, mert ahogy ők akarják beszorítani az értékeket, az érzéseket a falak közé, egyre inkább magukat akasztják fel, s láncolják le... Soha ne félj szeretni, s légy bátor megbocsátani, de bölcs is, nem felejteni...

Hülyének néznek. Milyen furcsa. Az első olyan emberi érzés, amelyet akkor érzel, amikor bizonyos szituációba kerülsz. Hogy milyenbe az mindegy. De azt hiszem ez az első olyan emberi érzés, amelyet ekkor érzek, s ekkor úgy érzem, hogy nem vagyok se fehér, se fekete, s nem vagyok különb, hanem én is ember vagyok, mert bárkit hülyének lehet nézni. De amikor attól látod, érzed, tapasztalod ezt meg akit igazán szeretsz, vagy akihez közel szerettél volna kerülni, akkor újabb léket üt a szíved falán, mint egy féreg, ami be akar jutni, s belülről akarja szétbomlasztani a szeretet termékét.

A magánéletben a tanulásra fókuszálok. Szeretnék minél előbb továbbjutni. Előre menni. Haladni az önmegvalósítás felé. Igazából, már nem is tudom mire vágyom. Na jó, talán tudom. Vágyom, egy hatalmas nagy kertes házra, jó nagy kerttel, ahol kedvemre kertészkedhetek, s teleültethetem virágokkal az egész mindenséget. Vágyom a karrierre. Egy stabil állás. Tanítónői, vagy színésznői. Vágyom szabadidőre, harmóniára, békességre, boldogságra, nyugalomra, szeretetre, szerelemre. Sok-sok napsütésre, pihenésre, elmélkedésre, gondolkodásra, olvasásra, bringázásra.

Én már csak boldog akarok lenni. Tiszta, s szabad. Szeretni akarok, s szeretve lenni.

Legyen okod, amiért felkelsz.
Legyenek vágyaid.
Legyenek álmaid.
Harcolj értük.
Zárom soraim.
xoxo.