,,-Anyu?! Mi az a normális?
-Haha. Az csak egy mosási program a mosógépen, drágám."

A cím merő irónia, s humor. Humor, szeretlek téged.

Életem legrosszabb és legjobb ugyanakkor legérdekesebb napja volt ez a mai...

Pff... nem is tudom, hogy miért mi történt, hogy mit miért cselekedtem, de a lényeg, hogy onnan indultam és ide érkeztem.

Az egész egy teljesen átlagos nap volt amikoris végre rászántam magam, hogy bemenjek a NAV-hoz... éreztem, hogy ez egy jel, mert intenzíven sütött az egész napból, mintha azt mondaná, hogy nem most ez nem jó nap ahhoz, hogy ilyen, a személyiséged teljes kiadásával történő ügyeket intézz... és be is jött, mert irodalomról akartam ellógni, hogy elintézzem a TB-s ügyeimet, de végül aztán mire fél háromra odaértem csak akkor pillantottam meg a nyitvatartási időpontot miszerint csak délig van nyitva az a pereputty.

Hát jó. Akkor visszasomfordálunk a suliba, irodalom órára ahol aztán az előre nem látott katasztrofikus vulkánkitörés történt meg aminek a főszereplője a nemrég rajtam átgázoló irodalomtanárnő.. ja tudom, jaj szegény én már megint én vagyok az áldozat bla-bla... (elnézést, hogy túl szentimentális és érzékeny vagyok, de azt hiszem erről végképp nem tehetek...)

Az irodalom óráig minden gördülékenyen ment. Egészen addig amíg a Miss be nem jelentette, hogy dolgozatot irat és itt csak ötöst vagy egyest lehet kapni. Öhm, oké...
Egyrészt felírtam a kérdést, másrészt kitéptem a lapot amire felírtam azt aztán otthagytam a fenébe. A többiek persze szorgosan nyitogatták a könyveket, a jegyzeteket hol a padon, hol a pad alatt és sikeresen, bármilyen észrevétel nélkül ki is puskáztak fél oldalnyi anyagot a dolgozat kérdésének megoldásához... megfordult a fejemben, hogy rendben akkor én is gyorsan lekapom innen a padról a dolgaimat és a pad alatt matatok, de sem bőr nem volt a képemen, hogy ezt megcsináljam a tanárnő előtt, sem pedig lelki erőm ahhoz hogy egyáltalán ma bármiféle dolgozatot megírjak... Vörösmarty, Szózat, elemzés. Fúj. Milyen tragikus, hogy nem tanultam rá az égvilágon semmit.
Eddig még okésan ment az egész (amikor azt mondom, hogy oké az mindig azt jelenti, hogy borzasztó) aztán a tanárnő elkezdte beszedni a dolgozatokat és persze rajtam kívül mindenki vigyorgott, hogy ,,-Hejjhajj nekem tele van ám a papírosom tanárnej ezt vigye el!".
Hol tartottam?! Ja igen, odaért hozzám és bekövetkezett az égszakadás és a földindulás.

Tnő:-Ez micsoda?!
Én:-Semmi.
Tnő:Mér' nem írt erre semmit?!
Én:-Mert nem tudom.
Tnő:-De valamivel megbántottam, mert még rám se néz?!
Én:-Nem. (Ó, dehogynem...)
Tnő:Akkor nézzem rám legalább.

Persze, hogy nem tudtam ránézni. Igazából számomra ő egy példakép volt, amíg... Most ezt úgy kell felfogni, hogy törj össze egy tükröt és próbáld meg összeragasztani...
Számomra ezt jelentette az ahogy cserben hagyott aznap este. Talán számára nem jelentett semmit. Bennem viszont egy világ dőlt össze.

Menjünk vissza? Mi volt az? Na menjünk már, ne húzd az időt!

Egy szappanopera est volt.. legalábbis teljesen olyan érzés volt. Irodalom órán vagyunk. Az osztályban vagyunk vagy öten, hatan. Nemezisem (legádázabb, hisztérikus ellenségem aki határozottan egy Mona Lisa csak férfi kiadásban, de mégis nő... kívül férfi, belül nő... nem ez még mindig nem jó. Na, kívül férfias nő, belül férfi. Igen, ez lesz az.) egy borzasztóan hosszú mesét olvasott fel az osztály előtt (egyik osztálytársam még megis jegyezte nekem, hogy: ,,-Na ez még a két lábán se tud megállni, egyik lábáról a másikra lépked minden pillanatban, mert annyira dagadt, hogy nem bírja el magát. A túrospinájú.) Én meg persze közben csitítgattam, hogy ilyet ne mondjon, mert nem szabad, persze ő erre csak forgatta a szemeit...
Lényegében aztán a tanárnő egyszercsak rámbökött, hogy meséljek el én is egy Grimm mesét, mert ez elengedhetetlen, ha a német romantikáról beszélünk. Ömm, oké. Felálltam, kimentem az osztály elé és elkezdtem mesélni. (Nem tudom, hogy említettem-e vagy meséltem-e amikor angolórát tartottam a tanárnő helyett és az egész úgy ment, mint egy intercity a síneken, de most valami felütötte a fejét a szemem számára...) Szóval elkezdtem mesélni amikoris hirtelen a nemezisem szemei kereszttüzében találtam magam. Lefagytam. Láttam a száját ahogy összeszorítva, erőltetett mosolyt varázsol az arcára és csak a következő gondolatok cikáztak a fejemben miközben ott álltam mereven és csendben: te úr isten, ez a sátán mosolya, ez a nő maga a sátán, undorító, ez borzasztó, hogy tud így élni, minden nap gyűlölködve felkelni, soha nem bocsát meg senkinek sem, mindenkit megpróbál az irányítása alá vonni, erőszakos, megalomániás, gusztustalan, szégyellem magam, mert soha nem undorodtam még így embertől soha az életemben ennyire, menthetetlen pokoli tűz, kisiklott élet, ő egy igazi antikrisztus) És vége. Lefagytam. Remegtem. Kiszáradt a szám. Ő pedig lehajtotta a fejét és kinevetett engem. A tanárnő elkezdett beszélni, hogy jövő órán próbáljam inkább meg, mert látta, hogy elkapott a lámpaláz. Oké. Leültem és ahogy elhaladtam a padok mellett most már hangosan nevetett rajtam. Nem zavartatta magát, sem azt, hogy mások is vannak az osztályban, vagy hogy bárki esetleg ezt, hogy emelt fővel röhög rajtam talán kissé indiszkrétnek találják.. nem zavartatta magát. Élvezte, ahogy képes volt lefagyasztani az elmém a sötét fekete mágiájával.
Az óra után a tanárnőnek megjegyeztem, hogy mégegyszer meg szeretném próbálni, mert képes vagyok rá, ő pedig azt mondta, hogy a jövő óra elején mindenképp elmesélhetem, amúgyis rövid az egész, pár percbe belesűríthető és kész. Nekem pedig egy tökéletes kihívás, hogy újra tiszta elmével, mostmár tudván, hogy kivel állok szemben elmondjam annak a következményével együtt, hogy talán elkapja újra a tekintetem drága nemezisem és megpróbál megbénítani. Az óra után a folyosóra menet a tanárnő mögöttem jött ki, én pedig magyarázkodni kezdtem:

-Tanárnő, nem is tudja milyen érzés volt. Ott álltam és úgy éreztem, mintha a lábaim gyökeret vertek volna. Levegőt is alig kaptam... (errő ő)
-Jólvan, viszont látásra.

Megfordult, irányt váltott és elment. Én pedig újra lefagytam és halkan felmordultam: ,,-Basszus, ez most tényleg faképnél hagyott engem?!"
Faképnél hát. Nem csak faképnél, hanem épp a szívem kitárulkozásánál csinált egy olyat, hogy gyorsan bevágta annak ajtajait és elszaladt. Mint amikor egy árus odamegy valakihez, hogy mondjuk olcsó cipőket áruljon és az elmondja, hogy köszönöm, de nem kérek semmilyen cipőt, hagyjon békén, nincsen nekem erre pénzem.
Kicsit összetört, kicsit nagyon. Egy igazi ökölcsapás volt az arcomnak az aznap este. Nem gondoltam volna, hogy csak így otthagy. A következő irodalom óra márcsak ráadás volt amikor már nem igazán néztem a szemébe, mert nem voltam rá képes. Borzasztóan csalódott voltam. Az egész testem, lelkem átjárta a csalódottság és nem tudtam mit tenni ellene.
Az ígéretek azért vannak, hogy megszegjük őket.
Ekkor persze rátett egy lapáttal mikor mondta, hogy ezelőtt órán már eleget meséltünk és hogy most már amúgyis minek mesélni, inkább menjünk tovább. A hab a tortán márcsak az volt mikor nemezisem hiányzott az óráról és a tanárnő azt mondta, hogy mit fog nélküle csinálni, ő nélküle nem is tud élni. (Persze, mert a tanárnőnek Miss Nemezis nem azt mutatja - senki másnak sem - aki valójában ő amíg hasznot tud húzni a másikból)
Na mindegy, no problem. Az államat valahogy sikerült összekapargatni az óra végére a padról.. magamról nem is beszélve, de azt meg már a padlóról kellett.

Így teltek a napok és valahogy a csalódottság meg egy kicsit az elképedtség miatt nem igazán néztem a tanárnőre jó sokáig. Hallgattam őt, nekem ennyi elég is volt, inkább a plafont bámultam vagy az utcára néztem az ablakon keresztül. Nem akartam és nem voltam rá képes, hogy a szemébe nézzek. Többé már nem láttam a szemeiben azt a fényt amit akkor láttam. Elmúlt a varázs. Eljött a valóság és elvette azt. Elpusztította a tündérvilágot a realitás.

Vissza a jelenbe. A dolgozat beszedése után, az óre közepén úgy éreztem, hogy most azonnal szükségem van egy csendes helyre ahol nyugodtan összeomolhatok. Az osztályteremben úgy éreztem magam, mint valami táplálék egy gyomorban. Emésztettek a falak és savat bocsátottak ki a tárgyak. El kellett mennem onnan. A konfliktus után nem volt maradásom. Fogtam a cuccaimat és távoztam, persze a tanárnő el volt képedve, jó vicc. Kimentem abba a parkba ahova akkor mentem amikor az igazgató úr szólt be nekem és leültem a folyó mellé, elővettem a füzetem és írtam egy verset, persze angol nyelven. Jól esett. A csend. Csak a patak bugyogása. Nem kellett sem a tanárnővel, sem pedig imádott nemezisével aki az én nemezisem is egy légtérben tartózkodnom. Nagyon jól esett. Nem bántam meg, hogy kijöttem onnan. Sétáltam és jól esett a friss levegő. Aztán megvártam kint míg véget ér az irodalomóra és visszamentem matekra. Egyik osztálytársam megjegyezte, hogy a tanárnő aggódik miattam (what?!) és, hogy mi a bajom és hogy minden rendben van-e. Persze, hogy a szokásos sablonszöveg volt a válaszom. Ja igen, csak rosszul éreztem magam, szükségem volt egy kis friss levegőre... tulajdonképpen tényleg rosszul voltam és tényleg szükségem volt egy kis friss levegőre meg egy kicsit az egyedüllétre, hogy magam legyek a gondolataimmal. Azt hiszem, hogy most egy darabig meg az irodalomórákat fogom kerülni, mint anno a matekot. Most bekaptam egy karót a négy darab ötösöm mellé. Viszont én az univerzum oldalán állok: a jegyek nem definiálnak téged, sem a tudásodat, sem a személyiségedet. Sőt a jegy nem csak azt írja le aki kapja, hanem néha azt is aki adja...
Ezek ellenére köszönöm, hogy átélhettem ezt a borzadályt, az érzést, az összetörést. Én is tanítani szeretnék, de ha valaki odajön így hozzám, hogy kitárja előttem az érzéseit, nem fogom faképnél hagyni hanem végighallgatom majd és bíztatni fogom. Ha nekem nem adatott meg az, hogy átélhessem ezt, legalább más had érezhesse.

Miközben a folyosóra visszatérve vártam, hogy vége legyen az irodalomórának, visszatért egy démonom a múltból Gina személyében aki a folyosón jelent meg, s azonnal kiszúrt.. persze, hogy odajött.

G:Szia, mi a baj?
-Semmi.
G:Letörölted magad Facebook-ról vagy mi van, mert épp lett volna rád egy kis időm, de nem találtalak.
(Úgy éreztem, hogy most azonnal megáll az eszem, hisz erről már beszéltünk. A mi baráti kapcsolatunknak vége, örökre. És most csak úgy idejön és úgy beszél hozzám, mintha mi sem történt volna?! Te jó isten! Hova kerültem én?!)
-Nem.
(Nem figyeltem rá, csak az ablaknál álltam, s kifele bámultam)
G:Akkor mi van?
(Ekkor értem el a végső fázisomhoz. Jobb kezem az ablaküvegen, bal kezemet Gina felé emeltem fel, s csak ennyit mondtam:)
-Ne haragudj, de most egyedül szeretnék lenni egy kicsit.
G:Ja?! Nekem tök mindegy.
(És Gina eltűnt az egyik osztályban)

Egy igazi barát soha nem hagy cserben még akkor sem ha te kéred őt erre. Nem tudom, hogy Gina mit várt, hogy majd az ölébe ugrok vagy...?! Micsoda arcátlanság...

Jaj, nem is meséltem visszakanyarodva nemezisemhez aki kétszer is megtámadott egyik nap, mikor egyedül voltam a hátsó padban. Egyszercsak odajött és mondta:

Miss N.:Figyelj nem tudom, hogy mi a bajod velem, de így nem is fogom megtudni, hogy ha nem mondod el nekem.
Én:-Buddha azt mondja, hogy a kérdéseidra a választ magadban kell megtalálnod.
(Erre nem is figyelt. Ő fütyült, s nem táncoltam úgy, ezért csak simán továbbhaladt a második fázisra)
Miss N.:Jó. Plusz szeretném tudni, hogy mások mit pletykálnak rólam, meg azt is hogy kik azok.
Én:-Szerintem ezt tőlük kellene megkérdezned.
Miss N.:Kiktől?
Én:-Én nem árulok el senkit.
(Itt megint 180°-os témaváltás)
Miss N.:Jó. Viszont, ha az ezelőtti miatt haragszol rám abban nekem volt igazam.
(Itt tényleg fogalmam sincs, hogy mire gondolt, de logikusan próbáltam reagálni)
Én:-Ha neked ígyis-úgyis mindenben igazad van akkor légy boldog az igazaddal, minek vitatkozzak én akkor veled, ha neked ígyis-úgyis igazad van?! Nem pazarlom én arra az energiám.
(Erre felfújta megát és végre békén hagyott. Ő egy veszélyes nő... sokan mondták már rá...)

Na, ezt tegyük félre. Most jön az amit még soha nem éreztem és amitől elpirultam és ami fura volt és wow volt és te jó ég még mindig zavarban vagyok.

Lényegében a buszozások alkalmával veszélyesebb vizekre eveztem, mert elkezdtem szemkontaktusokat keresgélni és "sajnos" sikerült is egyet kialakítanom egy velem egykorú, sportos, magas, régimódi fiatalemberrel. Szemeztünk, na. Sokszor. Hú. Most jön az ami engem egyszerűen lesokkolt, de pozitívan, mert még soha nem éreztem ilyet.

A mai nappal felszálltam a buszra és válaszhattam: vagy egy kedves, csinos, kidülledt dekoltázsú cicalány mellé ülök vagy e mellé a férfi mellé. Végem van, és a fiú mellé ültem. Egész után izgett mozgott mellettem és persze én is zavarban voltam. Ugyanakkor kidülledt szemekkel nézte a kezemben azt a fehér rózsát amit cipeltem magammal, mert épp most nyílt egy virágbolt és a buszmegálló felé menet megpillantottam a bolt előtt a virágokat és muszáj volt vennem egy szép fehér rózsát. Leolvastam róla: ez a csaj randin volt.
Nem. Suliban volt, de ez most nem fontos.
Leültem mellé. Zenét hallgatott. Régi telefonon ami nagyon bejött. Egyszerű, sportos, laza öltözék. Miliméteres haj. Hatalmas, izmos kézfejek. Vége a világnak.
Ami csak ez után jött az egyszerre volt katarktikus, forró, pikáns, felemelő, de zavarbaejtő és pajzán. Úgy éreztem, hogy a tűzzel játszok és hogy ma nem érek haza, mert útközben a jó Isten lejön értem és leküld a pokolba ezért. Nagyon pitiáner lesz ám, nem kell semmi komolyra gondolni, de én mint egy prűd, visszafogott lány, ilyenben még nem volt részem.
Egyszercsak kanyarodott a busz és a bal alkarom hozzáért az övéhez, aztán meg az övé az enyémhez. Nem tudom definiálni azt az érzést. Forró volt a keze. Szinte éreztem, hogy tüzel a teste. Lázban ég. És amikor újra hozzáért bőröm tűzforró bőréhez, hát bocsáss meg nekem Istenem, de... te jó ég... felizgultam. Borzasztó volt. Elpirultam és elharaptam a szám. Ilyet nekem nem szabad. Ez bűnös érzés. Úgy érzem magam, mint egy viktoriánus apáca aki először eszik csokit. Felizgatott a bőre melege és beindult az agyam. Arra gondoltam, hogy te jó ég, ezt a férfit én el tudnám képzelni magam mellett... tudnám szeretni. Arra is gondoltam... mi lenne, ha mondjuk szeretnénk egymást, de ez lenne a legmaximálisabb módja, hogy ezt kifejezhessük egymás iránt.. csak egymás mellett ülni, szavak, hirtelen iréntések, néma csend, egymás mellett. Soha nem beszélni. Soha nem nézni egymás szemébe. Gyönyörű és tragikus szerelem lehetne. Hirtelen eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha ez a srác itt mellette a férjem lenne. Ajaj. Ne tovább! Bűnös! Bűnös, ne merészelj tovább menni bűnös agygondolat! Az érzés, hogy érzed valakinek a bőrét, a teste egy részét és ahogy ő égett... aztán hirtelen elmosolyodtam. Ez kínos. Zavarbaejtő, de nem tudtam megállítani és az extra, hogy az ember fel tudja vállalni azt amit akkor érzett.. most hogy itt le tudjam írni... ehhez erő kellett. Bár ebből úgy sem lesz semmi. Mint mindig. De azért legközelebb is mellé ülök. Bűnös. Remélem nincs barátnője. Mindegy. Őrült vagyok. Határozottan megőrültem. A tűzzel játszó őrült.
Folytatódott a buszút. A fejemben beszélgettem magammal.
,,-Oké. Nézzük a szempontokat. Egymáshoz ért a kezünk már többször és nem húzta el, és hogy te miért nem húzod el a tiédet azt csak a jó Isten tudja, te bűnös lány!
1.szempont: Ez a pasi már hallott rólad és tudja, hogy ki vagy, mi vagy, de kíváncsi.
2.szempont: Ez a pasi nem ismer, de meg akarna ismerni. Tetszessz neki.
3.szempont: Ez a pasi nem ismer, de meg akarna ismerni, csak az a bökkenő, hogy már van barátnője és szeret egyszerre több vasat tenni a tűzbe.
4.szempont: A végállomáshoz érünk mire végigvesszük a szempontokat és jól megszívod."
Ami ez után történt azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, de ez a srác mellettem egyszercsak elkezdett sírni. Az ablaküveghez döntötte a fejét és sírt. Körülbelül pár percig aztán férfiasan megtörölte szemeit, felszívta megélénkült orrnyálkáját, újra kitörölte a könnyeit a szeméből és hamarosan elértünk a végállomásomhoz. Az ajtónál állva egyszer még visszanéztem rá, de nem nézett rám, csak az ablaknak döntött fejjel bámult ki a semmibe.
Nem éreztem már tüzet. A pillanat hevében történhetett az egész. Mégis olyan új volt és bűnös, de izgató és felkavaró, szexi és pajzán, de érzéki és édes, mint a csokoládéba mártott vérvörös eper.
Szerinted mi lesz így ezután drága naplóm? Szerintem semmi.

xx

Őszintén kell írni, mindig azt mondják. A legjobb szerep az amiben önmagadat alakítod.

Mostanában elszállt velem a ló. Elkezdtem olyan dolgokkal foglalkozni amikhez semmi közöm nincs. Ki mit csinál?! Mikor mit csinál?! Mi közöm van nekem ehhez. Ugyanakkor nemezisem sikeresen kiaknázta a nyugalmi pontjaimat és többször is sikerült elérnie, hogy dühbe guruljak. Most elnevettem magam. Én és a dühbe gurulás? Fura érzés.

Jó érzés volt segíteni. Körülbelül két oldalas magyarázatot írtam az osztály csoportjába, hogy mindenki megértse hogy kell a Négyjegyű függvénytáblázatban szinusz, koszinusz és tangens értékeket keresni és, hogy hogy kell számológépen ezeket kiszámolni. Mivel mindenki borzasztóan áll matekból - és én sem vagyok kivétel, de ezt most kivételesen értettem - ezért szerettem volna, ha nem buknak meg e miatt és végül sikerült írnom nekik egy hosszú magyarázóírást ami meghozta a 4-es,5-ös és 3-as eredményeket.

Nem gondoltam volna, hogy a magyarázóírás ennyire nagy siker lesz ugyanis másnap már mondogatták dolgozat előtt, hogy köszi így, köszi úgy, mert így jobban megértette és még jöttek is oda, hogy magyarázzak, segítsek még egy picit... imádtam. Mutogattam, pötyögtettem nekik a számológépen, imádtam látni a hirtelen felrebbenő szemhéjakat és az: ,,-Áhá! Szóval így kell! Már értem" felkiáltó mondatokat és az energiát ami áramlott. Egész estig el tudtam volna magyarázni mindenkinek mindent amit csak szerettek volna, hogy jó jegyük legyen és ne vérezzenek el matekból az év végén. Voltak akik még csokit is adtak nekem, hogy vettem a fáradtságot és hosszan elmagyaráztam nekik miből is áll ez a matematikai szegmens. Segíteni borzasztóan jó. Isteni.

Hóhó! Hát akkor még csak most jön a java. Drága nemezisem, a démoni démon akit rajtam kívül még sokan nem csípnek csak úgy forrongott döhében azoktól a ,,Köszönöm"; ,,Köszi szépen, nagyon sokat segítettél!"; ,,Profin elmagyaráztad" dobálózásoktól, hogy össze-vissza rágta a száját. Behúzta a száját. Felhúzta a száját. Félre húzta a száját. Rágta a száját, így-úgy-amúgy. A legfatálisabb talán az volt, hogy ilyen dolgokat neki kellene csinálnia, mert ő az úgynevezett "osztálybizalmasunk" akit néhányan kineveztek és ő áll ki az osztály mellett, neki kellene segíteni mindenkin, ő fogja össze az osztályt... és ami a legfontosabb, hogy ő ezt el is vállalta. Ebből persze amit csinál az a csípkelődés, mocskolódás és így tovább... ebbe nem is akarok belemenni, mert ez nem az én területem... nem vagyok benne biztos, hogy erre nekem lenne képesítésem. (Helóóóó! Ki mondja el neki, hogy az embereket inspirálni kell, támogatni kell, szeretni kell és segíteni kell nekik és nem lelkileg tönkretenni őket?! Hát én nem tom...)

Úgy éreztem magam, mint az Elvált nők klubjában Goldie Hawn aki egy alkoholistát alakított és a futógépen futott az egyik jelenetben mikor felhívta a férje: ,,-Te bosszú szomjas szilikonzsák, a kocsim!" és a szőke erre mosolyogva felkiáltott: ,,-Írjátok fel! A Lamborgini! ŐRJÖNG!" > A szőke megbántott feleség, elvette volt férje kocsiját és mindenéből kiforgatta. This is REVENGE.
A nemezisem (aki egyébként nő) volt a férjem, én pedig a szőke nő azon a csütörtöki napon az osztályban. Ez a jelenet és ahogy lejátszódott előttem, megnevettetett... megfizethetetlen.

Ez bosszú. A sok beszólogatásért és szúrós megjegyzésért végül bosszút álltam nemezisemen. De hogyan?! Szeretettel. Segítőkészséggel. Odafigyeléssel és még annál is több szeretettel. Nem is figyeltem oda rá, a többiekre koncentráltam, hogy nekik jó legyen és rajta csattant az ostor. Olyan ez, mint amikor sétálsz az utcán és találsz egy megbontatlan tábla csokit ami mellesleg még ehető is. És ez még csak nem is volt illegális. A-a! Ne higgyetek senkinek. A bosszú tényleg édes. De csak mértékkel! Úgy érzem ebből a bosszúból egy életre elég volt. Nem akarom mégegyszer, akárhányszor újra megtámad majd, már tudom, hogy mivel vágok vissza. Szeretettel, megbocsátással és még annál is több szeretettel.
... na jó! Elég lesz itt a kacajból meg a mosolygásból e miatt, mert még a végén rákoppintanak a fejemre ezért.

Közben gondolkoztam azon, hogy mennyire elfelejtettem ezt a megbocsátás dolgot és hogy mennyire belementem olyan dolgokba amelyek nem kellene, hogy érdekeljenek.

A jövőben arra fogok koncentrálni, hogy az ajándékaimat jóra fordítsam és segítsek ahol csak tudok. Nekem már ez is egy ajándék volt, hogy megértettem a matekot. Az meg egyenesen megtiszteltetés volt, hogy a tudásomat én adhattam át másoknak... mert én és a matek... na igen, most kell nevetni. Azokat a megmagyarázhatatlan dolgokat, ajándékokat amelyeket kapok jóra kell fordítanom, mert így helyes. Ez az én küzdelmem. Vagy valami olyasmi, bár most inkább játszanám el az alkoholista szerepét az Elvált nők klubjában, mert az viccesebb, de talán ez is menni fog.

Ginára visszatérve, szerintem mindig lesznek olyan emberek akik közelsége számomra nem okoz mást, csak elmélyült, fájdalmas gondolkozást és ezeket ki kell, hogy piszkáljam életem szemétdombjáról, mint egy kis kakas. Niki is ilyen volt. Kihasznált. Gina is hasznot húzott belőlem... nincs értelme annak, hogy tovább beszéljek róluk. Elvégre ők úgyis megtalálják a módot arra, hogy olyan balfácánokat keressenek, mint én, akiket aztán majd kihasználhatnak. Az élet ígyis-úgyis megy tovább. Sőt, be kell valljam, így Gina (Niki nélkül meg főleg) valahogy jobban is érzem magam... nem tudom, hogy ez bűn-e. Mindenesetre tőlük csak a szép, nevetős, kedves pillanatok maradnak meg. Azokat megőrzöm. A többi nem kell. Erről szól az élet.

Jaj, van egy lány a közeli üzletben ahova mindig bejárok egy kis bűnös élvezetért (csoki) és ez a fiatal, fekete hajú, csodalány mindig vissza mosolyog rám, mikor rámosolygok. Annyira jó látni, hogy még mindig képes vagyok arra, hogy megmosolygtassak embereket. Mintha egy kicsit feldobódna a napjuk. Remélem nagyon feldobódik a napjuk. Ha képes lennék rá, mindannyiójuknak varázsolnék egy kis boldogságot. Igen, a nemezisemnek is. ;) de most tényleg, na! :)

xoxo

(erről az xoxo, xx dologról nem tudok leszokni)

,,Szia. Arra gondoltam, hogy talán összefuthatnánk a héten valamikor. Tudod, beszélgetni, csavarogni egyet, hülyéskedni meg nevetni, emlékeket idézni meg ilyenek. Mit gondolsz?"

Gina:,,Jaj hát ez nagyon tuti ötlet. Viszont az a baj, hogy mostanában erre nem lesz időm. Elkezdtem a Tesco-ban dolgozni pénztárosként úgyhogy most nem. Majd ha lesz valamikor rád időm akkor majd rádírok, de szerintem addig jobb lenne, ha nem keresnél, mert nem lesz időm ilyen butaságokra most egy darabig."

,,Parancsolsz?"

Gina:,,Jaj bocsi most mennem kell. Na majd ha lesz rád időm írok. Puszipá. Szijja."

Van egy olyan mondás, hogy amíg nem írod le az igazat magadról addig nem árulhatod el másokról sem.
------------
Azt hiszem, hogy soha nem fogom megérteni ezt a rejtélyt. Ginát és azt a latolgatást, hogy nem ő nem az aki kihasznál és már nyár óta, a Marokkós eset óta próbálom meggyőzni magam, hogy Gina jót akar, de - annak ellenére, hogy szerintem már meséltem erről, de ha nem sikerül az emlékek felidézése vele, akkor megteszem egyedül - tévedtem. But i was wrong...

Az rekonstruálni próbálom az esetet, megpróbálok ésszerű magyarázatot találni mindenre és arra is, hogy miért voltam ilyen hülye... már megint.

A nyáron történt az eset amikor Ginával nem tudtam felvenni a kapcsolatot. Hirtelen a bátyja írt vissza húga Facebook felhasználónevén üzenetben, hogy miért keresem a Ginát, hiszen nálam kell, hogy legyen. What?!

Gina még júniusban/júliusban nem emlékszem pontosan, de egy nap összepakolta a holmijait, azt hazudtam hogy lejön hozzám 2 hétre majd buszra szállt, s elnyargalt. Fogalma sincs hol lakom, fogalmam sincs hol lakik... mindegy. Nem hozzám jött, hanem vonattal felment Pestre, onnan repülővel pedig Marokkóba egy pasihoz akivel cseten beszélte meg az egész akciót... ezt mind egy kis szaftos szexért. Na jó.. jó néhány szaftos szexért.

Részletek: Gina több, mint 60.000 forint értékben tulajdonított el készpénzt az anyjától, 60.000 forint értékben tulajdonított el készpénzt nevelőapjától valamint eltulajdonította biológiai apjának bankkártyáját melyen körülbelül 150.000 forint volt, s amelyet később le is szedett arról a kártyáról. Az interneten jegyet foglalt egy repülőgépre valamint egy utazási irodába segítségével sajátos térképet készített Marokkóba, Casablancaba jutásáról.

,,Hol van Gina, ha nem nálad?!" - kérdések özönlöttek el a családtagoktól míg végül az internetes előzményeket átnézve anyukája bement az első utazási irodába ahol közölték vele, hogy lányuk járt ott, vonattal Pestre ment majd pedig repülővel kiutazott Marokkóba. Izgi.

Hogy mikor sikerült meghosszabbítania vagy megújítania az útlevelét azt nem tudom. Soha nem voltam külföldön, az ilyenekhez nem értek, de az egész nekem már most sántít. Eddig a pontig még nem is értettem, hogy mibe keveredtem... nem mintha ezek után értettem volna, vagy mintha most ebben a pillanatban érteném... talán már nem is érdekel, csak kiírom magamból.

Gondolom a pénz nem hiányzott senkinek. Külügyminisztérium, belügyminisztérium, rendőrség... legalábbis azt állította Gina bátyja, hogy ide-oda futkoztak, de senki nem tudott segíteni. Kétségbe voltak esve, hogy mi történhetett lányukkal, annyira, hogy az "eltünését" követően egy hétten, Gina legjobb ex-barátnője Zsofi randalírozni látta a szülőket egy étteremben és egy boltban amint jól érzik magukat és nevetgélnek. Mi a fene folyik itt?!

Nem. Gina tényleg ekkor már kint volt Marokkóban. Zsófiról pedig annyit kell tudni, hogy Gina legeslegjobb barátnője volt óvodás koruk óta egészen addig amíg aztán Gina át nem csapódott hozzám és Zsófit többé már nem tudta kiasználni. Könnyű préda voltam. Determinizmus elmélet?

Lényegében sikerült felvenni Ginával a kapcsolatot, teljesen megviselt bátyjával közben e-mailben tartottam a kapcsolatot aki élte az életét, de azért ugyanúgy meg volt viselve, mint a luxusétteremben visongó szülei amikor tudatában voltak annak, hogy lányuk egy idegen országban van, idegen emberek között és két hete már semmi életjelet nem ad magáról. Ez az igazi aggodalom. Miközben én minden nap küldözgettem az SMS-eket és hívogattam Ginát aki fel sem vette a telefont, ugyanakkor válaszolni sem akart a szöveges üzenetekre, egyszercsak jött egy e-mail Gina bátyjától, hogy hoppáré, varázsütésre sikerült felvenni Ginával a kapcsolatot. Jól van, jól érzi magát. Szeretik egymást a barátjával. Összeházasodnak. Gyerekük lesz és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Na jó! Az utolsó két mondatot egy kicsit feltupíroztam.
Szerelem. Nekem teljes kielégülést okozott, hogy Gina végre megtalálta a boldogságot egészen addig amíg aztán fel nem vettem vele én is a kapcsolatot úgy, hogy elárasztottam a Facebook postafiókját mindenfélével és végül egymaga reagált (ha épp nem bátyus játszadozta meg a női identitást), hogy köszöni jól van és reméli, hogy kiheveri azokat a borzadalmakat és idegtépő szenvedéseket amelyeket átélt ott és nap, mint nap át kell élnie. Amint erre rákérdeztem persze azonnal terelődött a téma. Boldog vagyok. Boldog vagyok. Én nem is írtam ilyet, hogy szenvedéseket meg ilyesmi. Letagadni azt ami írásba van véve?! Gina! Manapság ez már nem divatos! You are going down honey!

Fogalmam sincs, hogy mi történhetett vele ott és hogy miket csináltak vele... na mindegy is. Lényegében bátyuskától mindig kaptam a visszajelzéseket, hogy Gina felhőtlenül boldog kivéve mikor el-elejtette szenvedéseinek apró bugyraiból csepegtetett fájdalomkönnyeit nekem és mire visszakérdezten - mintha fegyveresek ülnének mellette - azonnal el kellett, hogy terelje az egész témát a dologról... de azért boldog. A bátyusnak még dramaturgnak kellett volna mennie.

Teltek a napok, hetek, hónapok, s egyszer kapok egy olyan levet édes-bátyustól, hogy Gina jön haza. Hinnye, na ez felizgatta a kíváncsiságomat. Augusztus környéke volt mikor végül hazaérkezett, s aztán sikerült is megbeszélnünk egy találkozót. A bszváróban álltam és ugyanazt a Ginát láttam, mint akit 3 hónappal ezelőtt. Az első két mondata ez volt: ,,-Na szia. Mizujs?!"

Legszívesebben azonnal kérdőre vontam volna, hogy mit képzel magáról. Lop, csal, hazudik és kockáztatja mások érzelmi idegrendszerét ugyanakkor aggódtunk, de mérgesek is voltunk és mit képzel magáról... de nem. Valahogy semmi ilyen szituációba nem keveredtem vele. Kérdezősködtem, de nem válaszolt semmiről sem. Csak a szexről. Szexeltek. Jót szexeltek. Végre elvesztette a szüzességét. Az utóbbinak nagyon örült. Bár örültem, hogy örült, de tudtam, hogy itt valami nem kóser.

Később elfelejtette a születésnapomat, s mikor említettem neki még fel sem köszöntött. Valahogy annyira hinni akartam neki és benne, hogy azok a dolgok amelyek bántottak és szúrták a szemem, orrom, szám, azokat a dolgokat mégsem említettem meg neki.

A legabszurdabb eset viszont nemrégiben történt velem, még a "nincs rád időm" monológ előtt, amikor egyik este jöttem ki az iskolából, s hála a jó Istennek még volt fél órám a buszig, így arra gondoltam, hogy kisétálok a főtérre. Amint a főtérre mentem megpillantottam Ginát, Gina anyját, Gina bátyját, s amint ők is megpillantottak engem, mintha az orosz maffia egyik tagját pillantották volna meg, azonnal elkezdtek futni előlem. Gina és bátyja befutott a McDonald's-ba míg anyukája az egyik közeli sikátorba menekült be előlem. Kikerekedtek a szemeim. Egy darabig követtem őket, hogy biztos legyen benne, hogy nem rémeket látok... és tényleg nem rémeket láttam, se nem álmodtam. Ezek az emberek tényleg elrohantak előlem. Úgy éreztem magam, mintha egy óvodában lennék és fogócskásat játszanánk. Mintha én lennék a rendőr ők pedig egy hírhedt kasszafuró banda.

A buszon hazafelé annyi kérdés játszódott le bennem: Miért futottak el előlem? Gina is elfutott. Mit titkolhatnak? Mi történhetett Marokkóban... ha tényleg Marokkóba ment ki. Tényleg Marokkóba mehetett ki, mert volt mikor hívtam a telefonján, az ki volt kapcsolva és valami halandzsa nyelven beszélt az operátor. ,,-ja persze, majd kiheverem a szörnyűségeket amelyeket itt nap, mint nap át kell élnem", a pénzlopás, és hogy nem szidták le semmiért sem. Hogy rámvarrta a szökését és mikor visszajött ez nem is érdekelte. Nem érdekelte senki és semmi csak önmaga. ,,-Anyu tegnap bement a legközelebbi utazási irodába ahol azonnal megmodták neki, hogy a húgom tényleg ott járt" A legelsőbe? Elsőre telitalálat?! Ilyen nem is létezik. Az a lány aki fél a tömegtől, agórafóbiás és minden embertől be van rezelve (és ezt a kedves olvasó most tényleg szó szerint képzelje el, mert mindentől és mindenkitől fél) képes elmenni egy tömött vonaton Pestre, hogy aztán egy tömött városban felszálljon egy ismeretlen emberekkel tömött repülőre, amin még soha nem is ült és kimenjen egy idegen országba, idegen emebrek közé... Nonszensz! Vagy talán ez a félénk üzemmód csak egy szerep amit a társadalom felé mutat? Talán Gina pszichopata? Minél többet gondolkodom a dolgokon, képes vagyok annál sötétebb, mélyebb, betegebb és alvilágibb fájlokba belekukkantani.

Az utóbbi beszélgetésünkkel végül aztán teljesen megszakítottam vele minden kapcsolatot. Nem akarok Zsófi kettő lenni, se az a valaki akire legközelebb majd egy lopást vagy egyéb - súlyosabb - bűncselekményt varrnak rá, mert visszagondolva, ahogy Gina viselkedett másokkal, velem, a társadalommal és ahogy a mindennapokban viselkedik... borsódzó háttal kell, hogy mondjam, képes rá. Fogalmam sincs, hogy milyen dolgok állhatnak, állhattak a háttérben, de abban biztos vagyok, hogy az egész família valami kriminális masszában lehet benne... Mindig is arra vágytam, hogy egy ilyen rejtélyt állítsanak elém. Hogy körülvegyen a bűnözés, hogy megijedhessek, hogy elgondolkozhassak, hogy történjen velem valami megmagyarázhatatlan, valami rejtélyes, valami nonszensz... és most itt van. Nagyon szépen köszönöm, de tényleg. És szégyellem magam, mert nem tudok a végére járni ennek az egésznek. A szálak összegabalyodnak. Nincs értelme az összefutó és összeránduló nyomoknak amelyek egymásban keresnek menedéket. Egy olyan rejtély elé állítottak amely rávesz arra, hogy Gina agytérképét, személyiségét, de az esetleges családi háttértartalmát és annak egyéb ágazatait is megvizsgáljam. Egy életöltő kell, hogy ezt megfejtsem... és annyi rejtélyes és kendőzött nyom van, hogy nem tudom melyiken induljak el.

Ez életem rejtélye, s amint megfejtem kiírom magamból.

xx

Ui.:...indulatos lett ez az egész, mérges is vagyok magamra kedves naplóm... ennyire bedőlni és mit nyertél vele?! Egy rejtélyt.

Az utóbbi időben nagyon sok dolog történt velem. Kiderült, hogy az osztályon belül ki a valódi nemezisem, akivel hetethétországra szóló csatákat vívhatok majd - mint az igazi tínédzserfilmekben a gonosz szőke vs. rocker csaj felállás - megismerkedtem transzszexuálisokkal és sikerült összeakasztanom a bajszom az adóhivatallal is pedig még soha nem is volt munkahelyem és azt sem tudom, hogy hogy kell adót csalni.

És az irodalomtanárnő aki hetvenes éveinek taposása közben energiáját teljességében arra öli el, hogy minden diákot megnyerjen magának, s ezt ki is jelentette. "-Nem volt még olyan diákom akit ne nyertem volna meg. Én mindig azon vagyok, hogy megnyerjem a diákot... mert valahogy úgyis elérem, hogy végül a megnyertek listájára írhassam a nevét"... és közben nem veszi észre hogy teljesen elveszíti lelki tartását és azon emberek hitét és bizalmát akiket már eddig megnyert - de hite, hogy ezután is így marad az állapot - az elhanyagoltság gyakorlásával elveszít?! Sőt...

És mi van azokkal a transzszexuálisokkal akik mondjuk férfiból nővé készülik átoperáltatni magukat és egy rossz kapcsolatuk után a következő szöveggel állnak elő mindenki előtt büszkén, s stabilan: "-Szerintem a férfiak mind mocskos szemétládák. Félszemű, töketlen kígyó az egész. Utálom az összeset. Szarra se valóak!" Megítélni több millió férfit egyetlen egy darabról?! Én azt hiszem nem akarok ilyen életet élni...
Vagy a "-Majd írok Drága. Imádlak. Szeretlek. Puszi. Annyira örülök, hogy megismerhettelek.." félékre akik vagy egy hét múlva észlelnek arra, hogy jé tegnap megígértem, hogy ma írok... vagy az tegnapelőtt előtt volt?! Vagy az inkább tengapelőtt után volt?! Vagy most mi van?! Na ez az...
És azokkal akik azt mondják, hogy :"-Igazából én is az igazi pasit keresem, de ha összejön egy jó kis dugcsis dugás az se baj, hihi" Elgondolkoztat. Vajon nekem miért nem sikerül ezen hihi-znem?! Túl uncsi vagyok...
Beszélgetni transzszexuálisokkal borzasztó dolog. Megismerni transzszexuálisokat borzasztó dolog. Fenntartani a kapcsolatot transzszexuálisokkal borzasztó dolog. Persze ez olyan dolog, mint például én és a melegek. Soha nem tudtam kijönni velük. Valami bibi mindig volt a kapcsolatukban. Annak ellenére imádom őket. Talán egy olyan mágnes vagyok aki egyenesen vonzza az efféle borzasztó és a - az én számomra - gyomor számára bevehetetlen embereket, dolgokat, hozzáállásokat és társaikat...

Mindigis azt mondogattam, hogy az életem annyira tömör, monoton és sárkánytüzek tömkelege, csupa unalmas melankólia és spleen, de be kell valljam, hogy egy szavam sem lehetne, mert valójában annak ellenére, hogy ez így, a fent felsoroltak tömkelege igazából mind negatív tényező amelyek mágnesként vonzanak, annak ellenére az egész lélegzetelállítóan izgalmas, egyedi, eredeti és új. Nem is tudom melyiket vesézzem ki. Lehet, hogy most van az a pont amikor inkább napló az egész és nem egy "j-jáú lögyíl neköm ne veszekeggyíí" -féle régi, falusias kioktatás.

A nemezisem? Nevet nem akarok elárulni. Azt hiszem elég annyi, hogy mivel ez egy internetes napló és a napló az arra való, hogy kiírjuk bele a gondolatainkat akkor én ezt fogom tenni. Egy harmincon túl lévő, túlsúlyos, férfias, rövid, fekete hajú, székely nővel... nem nem székely... inkább már-már viking típusú nővel összetűzésbe kerülni nem egészen jó dolog. Főleg, ha te sportszerűen akarsz játszani, s ellenfeled bevet minden mocskos eszközt, csak hogy elérje eufórikájának minden szintjét, az izgalom teljes beteljesülése képpen. Nem tetszik nekem ez az egész. Igazából nem telik el úgy iskolanap - kivéve mikor ő hiányzik - hogy ne kívánnám, hogy végre már lőnék ki a világűrbe vagy nyerjen egy Sri Lanka-i hajóutat, hogy elhúzhasson innen és voltaképpen megszabaduljak tőle, most és mindörökké. Felőlem a LOTTO-t is megnyerheti, csak távolodna el a szférámtól, mert borzasztóan irritál és zavarja az aurám. És ha erre még habként jön, hogy a szomszédcsaj mellett ő a világ legmocskosabb nőszemélye aki egyébként úgy viselkedik, mint egy serdülő kamasz férfiú... azt hiszem, hogy akkor már tényleg ideje felébredni ebből a rémálomból...

A transz dolgaimmal nem jutottam előbbre. Mármint okiratilag, névváltoztatásilag, hormontablettákilag... és egyéb -ilaggal kapcsilatos ilag.
A lényeg viszont, hogy minél kevesebb tapasztalatot szereztem a transz okiratok és az egyéb, ehhez kapcsolódó ügyes-bajos dolgok iránt annál több, újabb, érdekesebb felfedezéseket tehettem magamávé a magánügyekben. Persze a felfedezések kudarccal jártak. Legalábbis a fent felsoroltak tanubizonyságot tesznek erről... de még mindig hiszek abban, hogy egyszer majd sikerül olyan barátokra lelnem akiket megbecsülhetek. Akik majd megértik, hogy én hogy látom a világot, s hogy tiszteletben tarthatom az ő nézetüket is, mert ők is ezt teszik majd az enyéimmel. Jelenleg egyes egyedül keresem ezeket az embereket. És a legfontosabb, hogy napról napra reménykedem abban, hogy ez a vihar minél előbb elmúlik majd és jönnek majd olyanok akiknek nem a magamutogatás, az önigazolás vagy a "-Hihi majd lesz egy dugás" lesz a fontos hanem az igaz, hű emberi értékek. Én addig reménykedem. Bizakodom. És persze készülök az angol és magyar emelt érettségikre.

Puszillak drága naplóm.
xoxo