Őszintén kell írni, mindig azt mondják. A legjobb szerep az amiben önmagadat alakítod.

Mostanában elszállt velem a ló. Elkezdtem olyan dolgokkal foglalkozni amikhez semmi közöm nincs. Ki mit csinál?! Mikor mit csinál?! Mi közöm van nekem ehhez. Ugyanakkor nemezisem sikeresen kiaknázta a nyugalmi pontjaimat és többször is sikerült elérnie, hogy dühbe guruljak. Most elnevettem magam. Én és a dühbe gurulás? Fura érzés.

Jó érzés volt segíteni. Körülbelül két oldalas magyarázatot írtam az osztály csoportjába, hogy mindenki megértse hogy kell a Négyjegyű függvénytáblázatban szinusz, koszinusz és tangens értékeket keresni és, hogy hogy kell számológépen ezeket kiszámolni. Mivel mindenki borzasztóan áll matekból - és én sem vagyok kivétel, de ezt most kivételesen értettem - ezért szerettem volna, ha nem buknak meg e miatt és végül sikerült írnom nekik egy hosszú magyarázóírást ami meghozta a 4-es,5-ös és 3-as eredményeket.

Nem gondoltam volna, hogy a magyarázóírás ennyire nagy siker lesz ugyanis másnap már mondogatták dolgozat előtt, hogy köszi így, köszi úgy, mert így jobban megértette és még jöttek is oda, hogy magyarázzak, segítsek még egy picit... imádtam. Mutogattam, pötyögtettem nekik a számológépen, imádtam látni a hirtelen felrebbenő szemhéjakat és az: ,,-Áhá! Szóval így kell! Már értem" felkiáltó mondatokat és az energiát ami áramlott. Egész estig el tudtam volna magyarázni mindenkinek mindent amit csak szerettek volna, hogy jó jegyük legyen és ne vérezzenek el matekból az év végén. Voltak akik még csokit is adtak nekem, hogy vettem a fáradtságot és hosszan elmagyaráztam nekik miből is áll ez a matematikai szegmens. Segíteni borzasztóan jó. Isteni.

Hóhó! Hát akkor még csak most jön a java. Drága nemezisem, a démoni démon akit rajtam kívül még sokan nem csípnek csak úgy forrongott döhében azoktól a ,,Köszönöm"; ,,Köszi szépen, nagyon sokat segítettél!"; ,,Profin elmagyaráztad" dobálózásoktól, hogy össze-vissza rágta a száját. Behúzta a száját. Felhúzta a száját. Félre húzta a száját. Rágta a száját, így-úgy-amúgy. A legfatálisabb talán az volt, hogy ilyen dolgokat neki kellene csinálnia, mert ő az úgynevezett "osztálybizalmasunk" akit néhányan kineveztek és ő áll ki az osztály mellett, neki kellene segíteni mindenkin, ő fogja össze az osztályt... és ami a legfontosabb, hogy ő ezt el is vállalta. Ebből persze amit csinál az a csípkelődés, mocskolódás és így tovább... ebbe nem is akarok belemenni, mert ez nem az én területem... nem vagyok benne biztos, hogy erre nekem lenne képesítésem. (Helóóóó! Ki mondja el neki, hogy az embereket inspirálni kell, támogatni kell, szeretni kell és segíteni kell nekik és nem lelkileg tönkretenni őket?! Hát én nem tom...)

Úgy éreztem magam, mint az Elvált nők klubjában Goldie Hawn aki egy alkoholistát alakított és a futógépen futott az egyik jelenetben mikor felhívta a férje: ,,-Te bosszú szomjas szilikonzsák, a kocsim!" és a szőke erre mosolyogva felkiáltott: ,,-Írjátok fel! A Lamborgini! ŐRJÖNG!" > A szőke megbántott feleség, elvette volt férje kocsiját és mindenéből kiforgatta. This is REVENGE.
A nemezisem (aki egyébként nő) volt a férjem, én pedig a szőke nő azon a csütörtöki napon az osztályban. Ez a jelenet és ahogy lejátszódott előttem, megnevettetett... megfizethetetlen.

Ez bosszú. A sok beszólogatásért és szúrós megjegyzésért végül bosszút álltam nemezisemen. De hogyan?! Szeretettel. Segítőkészséggel. Odafigyeléssel és még annál is több szeretettel. Nem is figyeltem oda rá, a többiekre koncentráltam, hogy nekik jó legyen és rajta csattant az ostor. Olyan ez, mint amikor sétálsz az utcán és találsz egy megbontatlan tábla csokit ami mellesleg még ehető is. És ez még csak nem is volt illegális. A-a! Ne higgyetek senkinek. A bosszú tényleg édes. De csak mértékkel! Úgy érzem ebből a bosszúból egy életre elég volt. Nem akarom mégegyszer, akárhányszor újra megtámad majd, már tudom, hogy mivel vágok vissza. Szeretettel, megbocsátással és még annál is több szeretettel.
... na jó! Elég lesz itt a kacajból meg a mosolygásból e miatt, mert még a végén rákoppintanak a fejemre ezért.

Közben gondolkoztam azon, hogy mennyire elfelejtettem ezt a megbocsátás dolgot és hogy mennyire belementem olyan dolgokba amelyek nem kellene, hogy érdekeljenek.

A jövőben arra fogok koncentrálni, hogy az ajándékaimat jóra fordítsam és segítsek ahol csak tudok. Nekem már ez is egy ajándék volt, hogy megértettem a matekot. Az meg egyenesen megtiszteltetés volt, hogy a tudásomat én adhattam át másoknak... mert én és a matek... na igen, most kell nevetni. Azokat a megmagyarázhatatlan dolgokat, ajándékokat amelyeket kapok jóra kell fordítanom, mert így helyes. Ez az én küzdelmem. Vagy valami olyasmi, bár most inkább játszanám el az alkoholista szerepét az Elvált nők klubjában, mert az viccesebb, de talán ez is menni fog.

Ginára visszatérve, szerintem mindig lesznek olyan emberek akik közelsége számomra nem okoz mást, csak elmélyült, fájdalmas gondolkozást és ezeket ki kell, hogy piszkáljam életem szemétdombjáról, mint egy kis kakas. Niki is ilyen volt. Kihasznált. Gina is hasznot húzott belőlem... nincs értelme annak, hogy tovább beszéljek róluk. Elvégre ők úgyis megtalálják a módot arra, hogy olyan balfácánokat keressenek, mint én, akiket aztán majd kihasználhatnak. Az élet ígyis-úgyis megy tovább. Sőt, be kell valljam, így Gina (Niki nélkül meg főleg) valahogy jobban is érzem magam... nem tudom, hogy ez bűn-e. Mindenesetre tőlük csak a szép, nevetős, kedves pillanatok maradnak meg. Azokat megőrzöm. A többi nem kell. Erről szól az élet.

Jaj, van egy lány a közeli üzletben ahova mindig bejárok egy kis bűnös élvezetért (csoki) és ez a fiatal, fekete hajú, csodalány mindig vissza mosolyog rám, mikor rámosolygok. Annyira jó látni, hogy még mindig képes vagyok arra, hogy megmosolygtassak embereket. Mintha egy kicsit feldobódna a napjuk. Remélem nagyon feldobódik a napjuk. Ha képes lennék rá, mindannyiójuknak varázsolnék egy kis boldogságot. Igen, a nemezisemnek is. ;) de most tényleg, na! :)

xoxo

(erről az xoxo, xx dologról nem tudok leszokni)