Régóta nem írtam már, ez szinte megszoktahó, hogy bizonyos hosszabb időintervallumokra eltűnök, mint szürke szamár a ködben... Elég sokminden történt. Félreismertem embereket, hibákat követtem és annál többet hibáztam... Várjunk? Ez ugyanazt jelenti, nem? Na mindegy. A lényeg, hogy miközben számos történés elhaladt mellettem illetve áthaladt rajtam, azt hiszem tanultam is belőlük, meg nem is. Ebben a pillanatban olyan semmilyen érzésem van, mint amikor egy író meg akar írni egy könyvet, de nem tudja mi legyen benne, viszont már megfizették a bérét, előre, megbízva azzal, hogy írjon egy jó könyvet. Persze a szóbanforgó író azonnal felteszi a kérdést: De mi a fene legyen benne? Hogy kezdjem? Jelen esetben két kérdést tett fel, de meg vagyok győződve arról is, hogy nem csak ezen két darabra kérdezne rá. Húha. Akkor olyan átlagos leszek... akármit is jelentsen ez, és megírom hogy milyen kalandokba bonyolódtam eddig. Azt hiszem keddi vagy csütörtöki nap volt, amely egy teljesen átlagos napnak indult, miután az angoltanárnő hiányzott, néhány kérdés elhangzott felém a többi angolos osztálytárstól az angol nyelvtanról, én pedig néhány perc múlva már a táblánál találtam magam, krétával a kezemben magyaráztam, ők pedig itták minden egyes szavamat. Szerencsére, bár lehet, hogy ez nekik balszerencse, de a legelejéről kezdték az angolt idén, és szerencsémre előrerohanásomnak köszönhetően úgy érzem, végre leszedtem ennek a gyümölcsét, ugyanis, abban a két órában számos dologra válaszoltam az angol nyelvtannal kapcsolatban és csak mondtam, és mondtam és mondtam, és a leghihetetlenebb, hogy valóban előszőr éreztem boldognak magam. Úgy éreztem, mintha nekem ezt kellene csinálnom. Tanítanom kell. Boldog voltam, szabad voltam, imádtam minden kérdésüket, amelyekre azonnal rávágtam a választ. Jó volt átadni a tudást másoknak és úgy éreztem, hogy az volt az a pillanat amikor a színészet és a tanítás között a mérce jóval az utóbbi felé mozdult el. Bár ahhoz még jó sok idő kell, hogy úgy istenigazából, hivatalosan is majd kiállhassak egy serdülőkori osztály elé és taníthassam őket, közben belevihetnék olyan dolgokat is, amelyek nem csak az angol nyelvtanhoz kapcsolódnak, hanem olyan dolgokat, amelyekben falsul gondolkoznak, a lelki szépségről, hogy mi a fontos az életben, a tiszta érzelmekről, a helyes cselekedetekről, a valódi szerelemről és így tovább, remélvén, hogy valami átragad nyers elméjükre... Viszont elgondolkozva a karrier téren, nem csak angol szakos tanár szeretnék lenni, de fogalmam sincs, hogy mely plusz szakban produkálhatnék még kiemelkedő teljesítményt, mert bevallom, még nem forrt ki melyik az a második, esetleg harmadik amelynek tudását magambaszippantanám, hogy aztán átadjam. Mindenesetre ez a tanárkodásos dolog most nagyon megragadt. Éjfélig tartó dolgozatjavítások, reggeli hullafárdatság, készülés az órákra. Az biztos, hogy minden diáknak megadnám a lehetőséget a javításra. Soha nem lennék olyan tanár, amelyek engem tanítottak... Eme időszakban lelkileg ennek a nyomását, hatását, pozitívan szólva, éreztem és éltem át. Ezzel közelebb kerülvén az osztálytársakhoz, bár tudom, nem szabad teljesen megnyílnom számukra, mert nem szabad. Osztálytársakra van szükségem, nem barátokra. Gina, legjobb barátnőm 2 hónapja lelépett otthonról, egyik este összecsomagolta ruháit, szüleinek azt mondván hozzám jön le egy hétre, fogta magát és kiutazott Casablancaba (Marokkó), hogy találkozhasson egy férfival akivel már vagy több mint egy éve szerelmeskedtek a cseten. Ezt úgy értem, hogy hát irogattak egymásnak, és persze, szerelembe estek. Valahogy így történhetett. Az ügy furcsa és vannak eszméletlen furcsa összefüggetlenségek a dolgoban. Nem akarok belemenni, mert hol az egyik hozzátartozója A-t mond, míg a másik B-t. A vicces, hogy van aki C-t, meg D-t is mond, szóval így aztán bogozza ki az ember. Miközben Gina családtagjai egymásnak hazudoznak és találnak ki mindenféle történetet, ha lányukról kérdezik őket, hogy minek, magam sem értem... Mindenesetre nekem nem mesélt arról, hogy elmenekeül otthonról. Azóta, szülei állítják nekik írt SMS-t, hogy hamarosan megy haza, csak az a srác még megkeresi a repülőjegy árát, mert dolgozik és ő is jön vele... nekem nem írt SMS-t, folyton hívtam, nem válaszolt, írtam, no reakció. Valahogy az elején nagyon hiányzott, mert ő elfogadott úgy ahogy vagyok, nem volt egy kérdése sem, csak jól éreztük magunkat, mikor együtt voltunk, úgy nevettünk, hogy sokszor eladtuk a várost... Kihasznált, vagy neki csak egy pótlék voltam, komolyan gondolta ezt a barátságot, vagy sem. Nem tudom, viszont remélve remélem, hogy hamarosan tényleg hazalátogat, és alkalmam lesz rá, hogy személyesen is megtudjam, hogy mire volt jó ez az egész... vagy mit jelentsen... és így tovább... (ha egyáltalán igaz ez a pozitív elmélet amelyet szülei terjesztenek és valójában nem történt-e vele valami teljesen más)... az igazság, előbb-utóbb, mindenképp kiderül... Szívtörő tanárúr talán mintha egy kicsit átlépett volna a ''a fenébe, meg kéne próbálnom elfogadni és tovább lépni'' szakaszba, de mint mindenhez ehhez is nagyon sok idő kell még. Eközben még játszottak az érzelmeimmel, a szívemmel, hagytam, aztán meg nem. Segítettek, aztán egyedül hagytak. Lehetőleg ennyi minden alakult ki belőlem, vagy bennem...

Utóirat: ''tucat'' nevű felhasználónak, pedig köszönöm minden egyes hozzászólását, de komolyan! (: