Nem fogok most mindenféle jogi hülyeséggel előhozakodni (Úgy értem, ha valaki a címből azt hiszi, hogy ilyesmi lesz a mai Mónika-Show-féle témánk... Nem!). Nagyon sok dolog megváltozott a pár hét alatt. Elkezdődött az iskola. Újra kihasználtak, de most már kevésbé tudott drágaságos "barátném".Valahogy, mintha éreztem volna már az elejétől fogva, de nem akartam elhinni, hogy a múlt ismétli önmagát. Szerencsére most nem 10 éve keresztül történt meg ez a dolog. Örülök, hogy még időben észrevettem, hogy mi készülődik, és léptem. "Baráti kapcsolat lezárva". Azt hiszem ridegebb és hidegebb lettem. Már nem nagyon nevetek, annál kevesebbet mosolygom is. Talán ez az amiatt a környezet miatt van, amiben épp tartózkodom. Ott tartottam, hogy megkezdődött az esti iskola. 10.évfolyam.A matekot már most nem értem. Nem tudom, hogy lesz mi lesz. na mindegy. Kétszínűség, ferde szempárok, félrehúzott szájszélek és savanyú arckifejezésekkel találkozom, akárhányszor hátatfordítok bárkinek, aki ismer abban az intézményben, és úgy érzem, hogy egyszerűen elegem lett az emberekből. Legalábbis az efajtákból. Túlságosan is sok ember vesz körül, aki a szemembe nevet, a hátam mögött meg az ellenkezőjét műveli. Tényleg nagyon kétségbe vagyok esve, hogy ez az egész társadalmi réteg, amelybe be kell, hogy illeszkedjek, valószínűleg még 2 vagy 3 évig, beszippant-e, vagy csak szimplán megőrjít. Félek attól, hogy lecsúszom, s hogy nem leszek képes teljesíteni a missziómat: hogy napról napra jobb ember lehessek. Ezt csak akkor lehet, ha az ember kizárja a mocskot az életéből... sajnos a mai világban, ez már emberekre is vonatkozhat. Úgy érzem, elegem lett abból, hogy mások irányítsanak, hogy hülyének nézzenek, és hogy kihasználjanak. Ideje felállni, szembe nézni a dolgokkal, és élni az emberi jogaimmal, amelyek, akár transznemű vagyok, akár nem, engem is megilletnek. A siker fizetsége csupán tucatnyi ködös szempár, ízetlen megjegyzések, savanyú arckifejezések. Szerintem ennyiért már simán megéri. Nincs senkim. Nem felelek senkiért a tetteimmel. Szeretnék kiállni a transznemű közösség mellett, és felvilágosítani a népet. Azt hiszem, ez a következő misszióm. Valami elpattant bennem. Amikor felszólítanak, és az új osztálytársak hátranéznek rám, hogy "-te jó ég, ennektényleg fiú neve van?! msot akkor mi van?!" már nem húzom össze magam, hanem vállalom, hogy ki is vagyok valójában. Ez nem az én hibám, nem az én választásom. Ez vagyok én. Ez az én életem. "Ha túl forró van a konyhában, menj ki! De engem többé nem fogsz onnan kikergetni!" Vállalom, hogy ki vagyok, s többé már nem félek. A félelem az ami megbénít, és lehúz a mocsokba. Abba a mocsokba, ahonnan az ember szabadulni akar. Bátornak kell lenni. Merni kell. Aki mer, az nyer. Mostantól bátor leszek, és végigjátszom a játékot/életet. Nem félek a haláltól, mert a mai napig kívánom azt. Várok rá, de addigis megteszek minden tőlem telhetőt, hogy napról napra tisztább, jobb és függetlenebb legyek, és megpróbáljak átadni valamit azoknak, akik másként ítélik meg a másságot. A bújdosásnak vége.