A lényeg, amit a címből is ki lehet olvasni, hogy nem látom a jövőm... Egyik nap elgondolkoztam, hogy mi lesz majd, de semmi... az égvilágon semmi nem jutott az eszembe, minden olyan valótlannak tűnt, az operáció, a színészi karrierem, az hogy valaha nekem férjem lesz és, hogy kiszabadulhassak innen, semmi.. Minden olyan irracionálisnak tűnik, mintha az lenne a sorsom, hogy csak szenvedjek amíg fel nem akasztom magam, vagy el nem üt a 6 órás gyors :) és ezt most komolyan és elgondolkodva mégis mosolyogva mondom. Gyűlölök élni, miért nem találtak fel valami altatót, mint a kutyáknál akiket elaltatnak, az emereket miért nem lehet, aki nem akar tovább szenvedni az elmegy egy ilyen helyre és örök álomra és persze nyugalomra térne... nem látom a fényt az alagút végén, a megoldást, a kiutat, csak sötét, semmi... nonszensz az egész. Meg persze a pénz pénz pénz, mert ugye kell a tablettákra, operációra, iratokra... soha nem gondoltam volna, hogy az, hogy normális legyél ennyi pénzbe kerül, ami másnap alapból meg van. Én csak ugyanolyan hólyag akarok lenni mint mások, normális, olyan sokat kérek ezzel, úgy tűnik igen. A legviccesebb, ha átoperáltatnának, mindig lennének olyan pillanataim, amiben elgondolkodnék: -én még most sem vagyok normális,átlagos. Csak szilikon,mű,összegyúrt izé, élettelen mégis érzésekkel teli dolog. És akkor még : -ja, egyébként 5 évvel ezelőtt még biológiailag fiú voltam, ezt vallja be valaki a munkatársai előtt vagy az előtt akivel épp randizik vagy kitudja. Nincsen egyetlen egy barátom sem, mindenki utál, kibeszél, porba tapos, azt sem tudják, hogy miért csinálják. Mintha meg lenne írva, hogy én vagyok az akit nyugodtan leköphetnek, pocskondiázhatnak, nem ez valós tény, tényleg én vagyok az. Minek élek tulajdonképpen? Mostmár fogalmam sincs. Jövő héten megyek a pszichiáterhez, gyönyörű lesz mondhatom :S lehet, hogy bevonulok a pszichiátriára agykezelésre, vagy egy nyilvános akasztásra. Soha nem akartam sokáig élni, most még kevesebb ideig akarok, eddig (kiskorom óta mondogattam) én csak 27 vagy 30 éves korig akarok élni, tovább nem. Lehet, hogy előre látó voltam és tudtam, hogy nem lesz semmi jó az életemben, ezért is mondhattam. Végülis most is csak marad a 26-28, ez a 28 már sok is, ha összeszámolom, akkor 12 éven át szenvedtem, megaláztak és a többi most 18 vagyok, és még mindig folytatódik ez a marhaság, soha nem volt egyetlen pillanat az életemben még egy másodperc sem, hogy azt mondhattam volna, na most jól érzem magam, most boldog vagyok. Utálok itt élni, ezek között a szörnyetegek között (család,plusz az egész környék) meg magyarán megmondva élni utálok, de már mióta. (Hű, de nagyot sóhajtottam) Azthiszem, ma éjjel megint nem alszok, hanem agyalok... boldogság? nem hiszek már benne...