Hogyan tovább?

Érdekes véget ért a hetem. Elmondtam az ifjúságvédelmis tanáromnak az igazságot. Meglepően reagált. Első mondata az volt: -ez tök természetes dolog... (mire az én fejemben ebben a pillanatban , bár nem mondtam ki, az a mondat járt, hogy: -melyik dimenzióban?!) holnap felhívom a pszichiátert időpontot kérni, mert ezzel a problémával oda kell menni... amikor mindent elmeséltem neki, minden fájdalmamat, mindent amit átéltem, majdnem sírt... pedig eddig azt hittem, hogy egy idegbeteg nőszemély, nem hogy ennyire át tudja érezni mások fájdalmát... kellemesen csalódtam... kész csoda :S még mindig nem hiszem el... első középiskolás szerelmemhez visszatérve, hiszen úgy sem említettem róla mostanság semmit... szingli, néha randizgat, ha összejön neki akkor pár hónapig együtt van valakivel aztán szakítás,túlságosan jól informálódok róla, még magam is megijedek magamtól :) mostanában alig gondolok rá, sőt arra gondoltam, hogy végleg leteszek róla és elfelejtem... pedig az amikor először a szemébe néztem, attól fogva szerettem... mintha egy sorozatban lettem volna, első látásra, hátrafordultam és őt láttam meg kifelemenet a suliból... jövő hét tele fél évi vizsgákkal, hurrá-hurrá... végülis, az élet megy tovább... idézem az utolsó beszélgetést a tanárommal...
én:-de honnan tudhatom, hogy mások elfogadnak, ha elmondom az igazat?
tanárnő:-ez olyan mint az ugrás a sötétbe. meg kell próbálni, ha sikerül akkor örülhetsz, ha nem azzal meg kell próbálkozni, de mégis több esélyed van, mintha soha meg sem probáltad volna...
Kicsit félek, most kezdődik talán az élet... eddig folyton csak egy dobozban éltem... hogy lesz most ezután... minden olyan fura lesz, érdekes, lehet hogy borzalmas is... előre mint a lovak, aztán meglátjuk mi lesz... nármi történik, ígérd meg, hogy boldog végem lesz...