,,-Anyu?! Mi az a normális?
-Haha. Az csak egy mosási program a mosógépen, drágám."

A cím merő irónia, s humor. Humor, szeretlek téged.

Életem legrosszabb és legjobb ugyanakkor legérdekesebb napja volt ez a mai...

Pff... nem is tudom, hogy miért mi történt, hogy mit miért cselekedtem, de a lényeg, hogy onnan indultam és ide érkeztem.

Az egész egy teljesen átlagos nap volt amikoris végre rászántam magam, hogy bemenjek a NAV-hoz... éreztem, hogy ez egy jel, mert intenzíven sütött az egész napból, mintha azt mondaná, hogy nem most ez nem jó nap ahhoz, hogy ilyen, a személyiséged teljes kiadásával történő ügyeket intézz... és be is jött, mert irodalomról akartam ellógni, hogy elintézzem a TB-s ügyeimet, de végül aztán mire fél háromra odaértem csak akkor pillantottam meg a nyitvatartási időpontot miszerint csak délig van nyitva az a pereputty.

Hát jó. Akkor visszasomfordálunk a suliba, irodalom órára ahol aztán az előre nem látott katasztrofikus vulkánkitörés történt meg aminek a főszereplője a nemrég rajtam átgázoló irodalomtanárnő.. ja tudom, jaj szegény én már megint én vagyok az áldozat bla-bla... (elnézést, hogy túl szentimentális és érzékeny vagyok, de azt hiszem erről végképp nem tehetek...)

Az irodalom óráig minden gördülékenyen ment. Egészen addig amíg a Miss be nem jelentette, hogy dolgozatot irat és itt csak ötöst vagy egyest lehet kapni. Öhm, oké...
Egyrészt felírtam a kérdést, másrészt kitéptem a lapot amire felírtam azt aztán otthagytam a fenébe. A többiek persze szorgosan nyitogatták a könyveket, a jegyzeteket hol a padon, hol a pad alatt és sikeresen, bármilyen észrevétel nélkül ki is puskáztak fél oldalnyi anyagot a dolgozat kérdésének megoldásához... megfordult a fejemben, hogy rendben akkor én is gyorsan lekapom innen a padról a dolgaimat és a pad alatt matatok, de sem bőr nem volt a képemen, hogy ezt megcsináljam a tanárnő előtt, sem pedig lelki erőm ahhoz hogy egyáltalán ma bármiféle dolgozatot megírjak... Vörösmarty, Szózat, elemzés. Fúj. Milyen tragikus, hogy nem tanultam rá az égvilágon semmit.
Eddig még okésan ment az egész (amikor azt mondom, hogy oké az mindig azt jelenti, hogy borzasztó) aztán a tanárnő elkezdte beszedni a dolgozatokat és persze rajtam kívül mindenki vigyorgott, hogy ,,-Hejjhajj nekem tele van ám a papírosom tanárnej ezt vigye el!".
Hol tartottam?! Ja igen, odaért hozzám és bekövetkezett az égszakadás és a földindulás.

Tnő:-Ez micsoda?!
Én:-Semmi.
Tnő:Mér' nem írt erre semmit?!
Én:-Mert nem tudom.
Tnő:-De valamivel megbántottam, mert még rám se néz?!
Én:-Nem. (Ó, dehogynem...)
Tnő:Akkor nézzem rám legalább.

Persze, hogy nem tudtam ránézni. Igazából számomra ő egy példakép volt, amíg... Most ezt úgy kell felfogni, hogy törj össze egy tükröt és próbáld meg összeragasztani...
Számomra ezt jelentette az ahogy cserben hagyott aznap este. Talán számára nem jelentett semmit. Bennem viszont egy világ dőlt össze.

Menjünk vissza? Mi volt az? Na menjünk már, ne húzd az időt!

Egy szappanopera est volt.. legalábbis teljesen olyan érzés volt. Irodalom órán vagyunk. Az osztályban vagyunk vagy öten, hatan. Nemezisem (legádázabb, hisztérikus ellenségem aki határozottan egy Mona Lisa csak férfi kiadásban, de mégis nő... kívül férfi, belül nő... nem ez még mindig nem jó. Na, kívül férfias nő, belül férfi. Igen, ez lesz az.) egy borzasztóan hosszú mesét olvasott fel az osztály előtt (egyik osztálytársam még megis jegyezte nekem, hogy: ,,-Na ez még a két lábán se tud megállni, egyik lábáról a másikra lépked minden pillanatban, mert annyira dagadt, hogy nem bírja el magát. A túrospinájú.) Én meg persze közben csitítgattam, hogy ilyet ne mondjon, mert nem szabad, persze ő erre csak forgatta a szemeit...
Lényegében aztán a tanárnő egyszercsak rámbökött, hogy meséljek el én is egy Grimm mesét, mert ez elengedhetetlen, ha a német romantikáról beszélünk. Ömm, oké. Felálltam, kimentem az osztály elé és elkezdtem mesélni. (Nem tudom, hogy említettem-e vagy meséltem-e amikor angolórát tartottam a tanárnő helyett és az egész úgy ment, mint egy intercity a síneken, de most valami felütötte a fejét a szemem számára...) Szóval elkezdtem mesélni amikoris hirtelen a nemezisem szemei kereszttüzében találtam magam. Lefagytam. Láttam a száját ahogy összeszorítva, erőltetett mosolyt varázsol az arcára és csak a következő gondolatok cikáztak a fejemben miközben ott álltam mereven és csendben: te úr isten, ez a sátán mosolya, ez a nő maga a sátán, undorító, ez borzasztó, hogy tud így élni, minden nap gyűlölködve felkelni, soha nem bocsát meg senkinek sem, mindenkit megpróbál az irányítása alá vonni, erőszakos, megalomániás, gusztustalan, szégyellem magam, mert soha nem undorodtam még így embertől soha az életemben ennyire, menthetetlen pokoli tűz, kisiklott élet, ő egy igazi antikrisztus) És vége. Lefagytam. Remegtem. Kiszáradt a szám. Ő pedig lehajtotta a fejét és kinevetett engem. A tanárnő elkezdett beszélni, hogy jövő órán próbáljam inkább meg, mert látta, hogy elkapott a lámpaláz. Oké. Leültem és ahogy elhaladtam a padok mellett most már hangosan nevetett rajtam. Nem zavartatta magát, sem azt, hogy mások is vannak az osztályban, vagy hogy bárki esetleg ezt, hogy emelt fővel röhög rajtam talán kissé indiszkrétnek találják.. nem zavartatta magát. Élvezte, ahogy képes volt lefagyasztani az elmém a sötét fekete mágiájával.
Az óra után a tanárnőnek megjegyeztem, hogy mégegyszer meg szeretném próbálni, mert képes vagyok rá, ő pedig azt mondta, hogy a jövő óra elején mindenképp elmesélhetem, amúgyis rövid az egész, pár percbe belesűríthető és kész. Nekem pedig egy tökéletes kihívás, hogy újra tiszta elmével, mostmár tudván, hogy kivel állok szemben elmondjam annak a következményével együtt, hogy talán elkapja újra a tekintetem drága nemezisem és megpróbál megbénítani. Az óra után a folyosóra menet a tanárnő mögöttem jött ki, én pedig magyarázkodni kezdtem:

-Tanárnő, nem is tudja milyen érzés volt. Ott álltam és úgy éreztem, mintha a lábaim gyökeret vertek volna. Levegőt is alig kaptam... (errő ő)
-Jólvan, viszont látásra.

Megfordult, irányt váltott és elment. Én pedig újra lefagytam és halkan felmordultam: ,,-Basszus, ez most tényleg faképnél hagyott engem?!"
Faképnél hát. Nem csak faképnél, hanem épp a szívem kitárulkozásánál csinált egy olyat, hogy gyorsan bevágta annak ajtajait és elszaladt. Mint amikor egy árus odamegy valakihez, hogy mondjuk olcsó cipőket áruljon és az elmondja, hogy köszönöm, de nem kérek semmilyen cipőt, hagyjon békén, nincsen nekem erre pénzem.
Kicsit összetört, kicsit nagyon. Egy igazi ökölcsapás volt az arcomnak az aznap este. Nem gondoltam volna, hogy csak így otthagy. A következő irodalom óra márcsak ráadás volt amikor már nem igazán néztem a szemébe, mert nem voltam rá képes. Borzasztóan csalódott voltam. Az egész testem, lelkem átjárta a csalódottság és nem tudtam mit tenni ellene.
Az ígéretek azért vannak, hogy megszegjük őket.
Ekkor persze rátett egy lapáttal mikor mondta, hogy ezelőtt órán már eleget meséltünk és hogy most már amúgyis minek mesélni, inkább menjünk tovább. A hab a tortán márcsak az volt mikor nemezisem hiányzott az óráról és a tanárnő azt mondta, hogy mit fog nélküle csinálni, ő nélküle nem is tud élni. (Persze, mert a tanárnőnek Miss Nemezis nem azt mutatja - senki másnak sem - aki valójában ő amíg hasznot tud húzni a másikból)
Na mindegy, no problem. Az államat valahogy sikerült összekapargatni az óra végére a padról.. magamról nem is beszélve, de azt meg már a padlóról kellett.

Így teltek a napok és valahogy a csalódottság meg egy kicsit az elképedtség miatt nem igazán néztem a tanárnőre jó sokáig. Hallgattam őt, nekem ennyi elég is volt, inkább a plafont bámultam vagy az utcára néztem az ablakon keresztül. Nem akartam és nem voltam rá képes, hogy a szemébe nézzek. Többé már nem láttam a szemeiben azt a fényt amit akkor láttam. Elmúlt a varázs. Eljött a valóság és elvette azt. Elpusztította a tündérvilágot a realitás.

Vissza a jelenbe. A dolgozat beszedése után, az óre közepén úgy éreztem, hogy most azonnal szükségem van egy csendes helyre ahol nyugodtan összeomolhatok. Az osztályteremben úgy éreztem magam, mint valami táplálék egy gyomorban. Emésztettek a falak és savat bocsátottak ki a tárgyak. El kellett mennem onnan. A konfliktus után nem volt maradásom. Fogtam a cuccaimat és távoztam, persze a tanárnő el volt képedve, jó vicc. Kimentem abba a parkba ahova akkor mentem amikor az igazgató úr szólt be nekem és leültem a folyó mellé, elővettem a füzetem és írtam egy verset, persze angol nyelven. Jól esett. A csend. Csak a patak bugyogása. Nem kellett sem a tanárnővel, sem pedig imádott nemezisével aki az én nemezisem is egy légtérben tartózkodnom. Nagyon jól esett. Nem bántam meg, hogy kijöttem onnan. Sétáltam és jól esett a friss levegő. Aztán megvártam kint míg véget ér az irodalomóra és visszamentem matekra. Egyik osztálytársam megjegyezte, hogy a tanárnő aggódik miattam (what?!) és, hogy mi a bajom és hogy minden rendben van-e. Persze, hogy a szokásos sablonszöveg volt a válaszom. Ja igen, csak rosszul éreztem magam, szükségem volt egy kis friss levegőre... tulajdonképpen tényleg rosszul voltam és tényleg szükségem volt egy kis friss levegőre meg egy kicsit az egyedüllétre, hogy magam legyek a gondolataimmal. Azt hiszem, hogy most egy darabig meg az irodalomórákat fogom kerülni, mint anno a matekot. Most bekaptam egy karót a négy darab ötösöm mellé. Viszont én az univerzum oldalán állok: a jegyek nem definiálnak téged, sem a tudásodat, sem a személyiségedet. Sőt a jegy nem csak azt írja le aki kapja, hanem néha azt is aki adja...
Ezek ellenére köszönöm, hogy átélhettem ezt a borzadályt, az érzést, az összetörést. Én is tanítani szeretnék, de ha valaki odajön így hozzám, hogy kitárja előttem az érzéseit, nem fogom faképnél hagyni hanem végighallgatom majd és bíztatni fogom. Ha nekem nem adatott meg az, hogy átélhessem ezt, legalább más had érezhesse.

Miközben a folyosóra visszatérve vártam, hogy vége legyen az irodalomórának, visszatért egy démonom a múltból Gina személyében aki a folyosón jelent meg, s azonnal kiszúrt.. persze, hogy odajött.

G:Szia, mi a baj?
-Semmi.
G:Letörölted magad Facebook-ról vagy mi van, mert épp lett volna rád egy kis időm, de nem találtalak.
(Úgy éreztem, hogy most azonnal megáll az eszem, hisz erről már beszéltünk. A mi baráti kapcsolatunknak vége, örökre. És most csak úgy idejön és úgy beszél hozzám, mintha mi sem történt volna?! Te jó isten! Hova kerültem én?!)
-Nem.
(Nem figyeltem rá, csak az ablaknál álltam, s kifele bámultam)
G:Akkor mi van?
(Ekkor értem el a végső fázisomhoz. Jobb kezem az ablaküvegen, bal kezemet Gina felé emeltem fel, s csak ennyit mondtam:)
-Ne haragudj, de most egyedül szeretnék lenni egy kicsit.
G:Ja?! Nekem tök mindegy.
(És Gina eltűnt az egyik osztályban)

Egy igazi barát soha nem hagy cserben még akkor sem ha te kéred őt erre. Nem tudom, hogy Gina mit várt, hogy majd az ölébe ugrok vagy...?! Micsoda arcátlanság...

Jaj, nem is meséltem visszakanyarodva nemezisemhez aki kétszer is megtámadott egyik nap, mikor egyedül voltam a hátsó padban. Egyszercsak odajött és mondta:

Miss N.:Figyelj nem tudom, hogy mi a bajod velem, de így nem is fogom megtudni, hogy ha nem mondod el nekem.
Én:-Buddha azt mondja, hogy a kérdéseidra a választ magadban kell megtalálnod.
(Erre nem is figyelt. Ő fütyült, s nem táncoltam úgy, ezért csak simán továbbhaladt a második fázisra)
Miss N.:Jó. Plusz szeretném tudni, hogy mások mit pletykálnak rólam, meg azt is hogy kik azok.
Én:-Szerintem ezt tőlük kellene megkérdezned.
Miss N.:Kiktől?
Én:-Én nem árulok el senkit.
(Itt megint 180°-os témaváltás)
Miss N.:Jó. Viszont, ha az ezelőtti miatt haragszol rám abban nekem volt igazam.
(Itt tényleg fogalmam sincs, hogy mire gondolt, de logikusan próbáltam reagálni)
Én:-Ha neked ígyis-úgyis mindenben igazad van akkor légy boldog az igazaddal, minek vitatkozzak én akkor veled, ha neked ígyis-úgyis igazad van?! Nem pazarlom én arra az energiám.
(Erre felfújta megát és végre békén hagyott. Ő egy veszélyes nő... sokan mondták már rá...)

Na, ezt tegyük félre. Most jön az amit még soha nem éreztem és amitől elpirultam és ami fura volt és wow volt és te jó ég még mindig zavarban vagyok.

Lényegében a buszozások alkalmával veszélyesebb vizekre eveztem, mert elkezdtem szemkontaktusokat keresgélni és "sajnos" sikerült is egyet kialakítanom egy velem egykorú, sportos, magas, régimódi fiatalemberrel. Szemeztünk, na. Sokszor. Hú. Most jön az ami engem egyszerűen lesokkolt, de pozitívan, mert még soha nem éreztem ilyet.

A mai nappal felszálltam a buszra és válaszhattam: vagy egy kedves, csinos, kidülledt dekoltázsú cicalány mellé ülök vagy e mellé a férfi mellé. Végem van, és a fiú mellé ültem. Egész után izgett mozgott mellettem és persze én is zavarban voltam. Ugyanakkor kidülledt szemekkel nézte a kezemben azt a fehér rózsát amit cipeltem magammal, mert épp most nyílt egy virágbolt és a buszmegálló felé menet megpillantottam a bolt előtt a virágokat és muszáj volt vennem egy szép fehér rózsát. Leolvastam róla: ez a csaj randin volt.
Nem. Suliban volt, de ez most nem fontos.
Leültem mellé. Zenét hallgatott. Régi telefonon ami nagyon bejött. Egyszerű, sportos, laza öltözék. Miliméteres haj. Hatalmas, izmos kézfejek. Vége a világnak.
Ami csak ez után jött az egyszerre volt katarktikus, forró, pikáns, felemelő, de zavarbaejtő és pajzán. Úgy éreztem, hogy a tűzzel játszok és hogy ma nem érek haza, mert útközben a jó Isten lejön értem és leküld a pokolba ezért. Nagyon pitiáner lesz ám, nem kell semmi komolyra gondolni, de én mint egy prűd, visszafogott lány, ilyenben még nem volt részem.
Egyszercsak kanyarodott a busz és a bal alkarom hozzáért az övéhez, aztán meg az övé az enyémhez. Nem tudom definiálni azt az érzést. Forró volt a keze. Szinte éreztem, hogy tüzel a teste. Lázban ég. És amikor újra hozzáért bőröm tűzforró bőréhez, hát bocsáss meg nekem Istenem, de... te jó ég... felizgultam. Borzasztó volt. Elpirultam és elharaptam a szám. Ilyet nekem nem szabad. Ez bűnös érzés. Úgy érzem magam, mint egy viktoriánus apáca aki először eszik csokit. Felizgatott a bőre melege és beindult az agyam. Arra gondoltam, hogy te jó ég, ezt a férfit én el tudnám képzelni magam mellett... tudnám szeretni. Arra is gondoltam... mi lenne, ha mondjuk szeretnénk egymást, de ez lenne a legmaximálisabb módja, hogy ezt kifejezhessük egymás iránt.. csak egymás mellett ülni, szavak, hirtelen iréntések, néma csend, egymás mellett. Soha nem beszélni. Soha nem nézni egymás szemébe. Gyönyörű és tragikus szerelem lehetne. Hirtelen eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha ez a srác itt mellette a férjem lenne. Ajaj. Ne tovább! Bűnös! Bűnös, ne merészelj tovább menni bűnös agygondolat! Az érzés, hogy érzed valakinek a bőrét, a teste egy részét és ahogy ő égett... aztán hirtelen elmosolyodtam. Ez kínos. Zavarbaejtő, de nem tudtam megállítani és az extra, hogy az ember fel tudja vállalni azt amit akkor érzett.. most hogy itt le tudjam írni... ehhez erő kellett. Bár ebből úgy sem lesz semmi. Mint mindig. De azért legközelebb is mellé ülök. Bűnös. Remélem nincs barátnője. Mindegy. Őrült vagyok. Határozottan megőrültem. A tűzzel játszó őrült.
Folytatódott a buszút. A fejemben beszélgettem magammal.
,,-Oké. Nézzük a szempontokat. Egymáshoz ért a kezünk már többször és nem húzta el, és hogy te miért nem húzod el a tiédet azt csak a jó Isten tudja, te bűnös lány!
1.szempont: Ez a pasi már hallott rólad és tudja, hogy ki vagy, mi vagy, de kíváncsi.
2.szempont: Ez a pasi nem ismer, de meg akarna ismerni. Tetszessz neki.
3.szempont: Ez a pasi nem ismer, de meg akarna ismerni, csak az a bökkenő, hogy már van barátnője és szeret egyszerre több vasat tenni a tűzbe.
4.szempont: A végállomáshoz érünk mire végigvesszük a szempontokat és jól megszívod."
Ami ez után történt azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, de ez a srác mellettem egyszercsak elkezdett sírni. Az ablaküveghez döntötte a fejét és sírt. Körülbelül pár percig aztán férfiasan megtörölte szemeit, felszívta megélénkült orrnyálkáját, újra kitörölte a könnyeit a szeméből és hamarosan elértünk a végállomásomhoz. Az ajtónál állva egyszer még visszanéztem rá, de nem nézett rám, csak az ablaknak döntött fejjel bámult ki a semmibe.
Nem éreztem már tüzet. A pillanat hevében történhetett az egész. Mégis olyan új volt és bűnös, de izgató és felkavaró, szexi és pajzán, de érzéki és édes, mint a csokoládéba mártott vérvörös eper.
Szerinted mi lesz így ezután drága naplóm? Szerintem semmi.

xx